Magyar Narancs: Írás közben, egy-egy szituáció vagy dialógus megalkotásakor segítségül fordulsz korábbi szerepeidhez, egy korábban játszott drámához?
Bíró Kriszta: Még nem kaptam rajta magamat, hogy beemelek valamit egy színdarabból, ugyanakkor nyilván nem tudom szétválasztani magamban a tapasztalataimat, hogy ez csak ide, az meg csak oda tartozik. Olyan már volt, hogy egy nagy színházi élményem hatására született meg később egy történet. Molnár Ferenc Az ibolyájában játszottam Sobri Ilonkát, akinek egyik utolsó mondata, hogy "de mikor én nem akarok híres színésznő lenni!". Ezen teljesen megdöbbentem: hiszen csak ezt lehet akarni! Motoszkálni kezdett bennem, hogy mi van, ha van valaki, aki nagy színésznő vagy akár agysebész akar lenni, de amikor elkezdi csinálni, rájön, hogy ez nem is olyan fontos, mert más dolgok azok - és ez még jó is lehet. Ebből lett aztán a Fiókregény.
MN: Te magad érezted már úgy, hogy a fene se akar nagy színésznő lenni?
BK: Ezt nem merném állítani, hiszen a "nagy színésznőség" fogalma mögött ott van az is, hogy elértem valamit, letettem valamit az asztalra, van eredménye a munkámnak. A színészet nagyon kitett foglalkozás: fontos, hogy minél többen tudjanak az emberről, mert akkor érzi azt, hogy elért valamit.
| ||
MN: Mi jut eszedbe a Fiókregénynek arról a mondatáról, amit az úri szabó jellemzésére írtál: "Magától nem talál ki semmit, de mások álmait kiválóan megvalósítja."
BK: Ez egy nagyon fontos állapot, amit sokszor lebecsülnek. Csak azt szoktuk elismerni, ha valaki kitalál valamit, és azt tűzön-vízen át végig is viszi. Pedig fontos emberi tulajdonság, hogy valaki képes legyen megvalósítani, amit más kitalál.
MN: A színészre igaz ez a mondat?
BK: Nem. Illetve jó esetben nem. A színész alkotótárs egy előadás létrehozásában. Természetesen a nyomvonalat a rendező jelöli ki, ő tudja, hogy hová kell vezetnie az útnak, de hogy az az út hogyan legyen kikövezve, milyen fák legyenek mellette, és hogy nézzen ki hozzá a csatornarendszer, abban igenis hihetetlenül fontos feladata van a színésznek. De ezzel máris seggbe rúgtam magamat, mint Örkény postása, mivel ezzel lebecsültem az előző gondolatomat - hiszen miért ne lehetne másként? Ha a rendezőnek van egy álma, azt színész nélkül sehogy sem valósíthatja meg.
MN: És mi jut eszedbe a mondatról, amit a Fiókregény főszereplőjének mondanak: "Egyszer még örülni fog lehetetlenül nem öregedő fizimiskájának."
BK: A Juci nevű nagymamám, aki hetvenen felül sem volt ráncos, és aki egyrészt biztonságot adott, ha odabújtam hozzá, másrészt volt benne valami lenyűgözően gyermeki, a szó legjobb értelmében.
MN: Azt hittem, saját magadat fogod mondani.
BK: Nem akarom riszálni a riszálandót, de tudom, hogy olyan géneket örököltem, amitől fiatalabbnak nézek ki, mint ahány éves valójában vagyok. Ezzel nem szoktam foglalkozni.
MN: Mennyire dönti el egy színész alkata már a pályája elején a karrierjét?
BK: Óhatatlanul működnek a nézők, a rendezők és a színészek fejében bizonyos sztereotípiák. Én például tudom, hogy a húszas éveim elején naivaalkat voltam, majd karakterszínésznő lettem. Elég pokoli, amikor az ember egyszer csak azzal szembesül, hogy biztosan nem jól ismeri saját magát, ha egyszer mások annyira a szöges ellentétét gondolják róla, mint amit ő saját magáról. Szóval mindenképpen számít az alkat, de hogy bármit predesztinál-e, az nagyban függ a szerencsétől is: milyen rendezőkkel, társulattal találkozik a színész. Mert egy alkatot könnyen tönkre lehet tenni - ha valaki, aki elképesztően robbant be, nem kapja már meg azokat a jó szerepeket, amikor egyszer csak nincs már rajta az az őszibarackhamv. Ettől könnyen összeomolhat és margóra kerülhet az ember.
MN: Érdekes volt számomra a Fiókregényben az az érzés, amikor egy bemutató jól sikerül, a színészt mindenki dicséri, de ő mégis boldogtalan marad. Ismered ezt az állapotot?
BK: Előfordul az emberrel, hogy hiába tapsolnak, azt érzi, valami nem történt meg, vagy valami nem úgy történt, ahogyan azt elvárná magától. Ezt az érzést tudni kell elengedni, és azt mondani, igen, ez ilyen, nem tudok jobbat, akármennyire is szeretnék.
MN: És ezt akárhányszor ki lehet bírni?
BK: Az elégedetlenségnek van egy nagyon hasznos formája, ami kíváncsisághoz, szorgalomhoz, továbblépéshez vezet. Ezt én is elég sokszor érzem, de ez klassz dolog. Ha viszont valaki belesüpped abba, hogy ő csak rossz tud lenni, attól csak becsavarodni lehet.
MN: Többször mondtad, hogy részben ez a "kreatív elégedetlenség" terelgetett a nőNYUGAT megírásához. Mi máshoz még?
BK: Ilyenkor nagyon megnyugtat, ha főzhetek, és ezt a családtagjaim is szokták szeretni. De félretéve a tréfát, valóban mindenfélék kitalálódnak azokban a szakaszaiban az életemnek, amikor úgy érzem, hogy nem vagyok eléggé lekötve színésznőként - épp annak érdekében, hogy ne tengjen túl bennem az önsajnálat, mert annál nincs rettenetesebb. A kreatív elégedetlenségem már sok nehéz helyzetből kirángatott. De nem akarok, mert nem szeretek - noha szoktam - nyavalyogni, hiszen nincs okom panaszra. És nem is szeretném, ha az lenne mindennek a konklúziója, hogy pusztán azért írok a színház mellett, mert unatkozom. Nem hiszem, hogy unalomból bármit is lehetne csinálni, legyen az akár faékkészítés vagy rokokó cipőszabászat.
MN: Nem kellett túl sokszor ezt a kreatív elégedetlenséget érezned?
BK: Hát lehetett volna kevesebbszer. De közben meg nem bánok semmit az elmúlt tíz évből, nagyon örülök, hogy mindaz megtörtént velem, amivel a színészet mellett foglalkoztam.
MN: Az sem zavar, hogy az elmúlt években a két legnagyobb szerepedet, Az öldöklő angyal és a Janika főszerepét nem az Örkény Színházban játszottad?
BK: Látod, ez egyáltalán nem bánt. Nyilván boldog lennék, ha az Örkényben időnként megtalálna egy-egy hatalmas kihívás - de imádtam más helyekre, számomra addig ismeretlen emberek közé menni dolgozni. Egy nagy hullámvölgy után az utóbbi években újra azt éreztem, hogy talán nem vagyok annyira akarós a színpadon, nem akarom annyira, hogy mindenki rám figyeljen. Éhes vagyok, kíváncsi és munkára kész.
MN: Olyan nagy baj, ha az ember észre akarja vétetni magát a színpadon?
BK: Amikor az ember elégedetlen azzal, amiben éppen van, hajlamos a munkájában rápakolni arra, amit csinál, mert szorong, és nem hiszi el, hogy a fele is elég lenne. És mindenáron be akarja bizonyítani magának és a világnak, hogy ott van, hogy észre kell venni - pedig visszatetsző tud lenni, ha az ember túl sok.
MN: Hogy lehet erről leszokni?
BK: Hát, jó kérdés. Ez, azt hiszem, személyiség kérdése is. Belém nyilván kódolva van ez a "kicsi vagyok, székre állok" hozzáállás, amivel aztán az ember harcolhat egész életében. Nem akarom kiirtani magamból, mert az nem én lennék, de szeretném, hogy egészséges arányban legyen meg bennem.
MN: A hullámvölgy, amit említettél, összefüggött azzal, hogy volt nemrég olyan időszakod, amikor alig kaptál új szerepet?
BK: Nem is lehetne a hétköznapokat és ezt olyan élesen szétválasztani. Egy ilyen érzés elindulásában annyi minden benne van: egy borús reggel, egy kiborult kávé, egy "nem jön rám a nadrágom", egy "a franc egye meg, ezt is elfelejtettem elintézni". Minden ilyen dolog egy apró üvegcserép, ami beleáll az emberbe - mint A Hókirálynőben Kai szívébe -, és később nagyon nehéz kiszedegetni.
MN: Ha másból nem, hát a Fércmű egy-egy novellájából látszik, hogy pontosan látod a mai Magyarországon zajló elkeserítő folyamatokat. Felmerült már benned, hogy itthagyd az országot?
BK: Nem.
MN: Miért?
BK: Ha érzelgősen akarok válaszolni, akkor azért, mert ez a hazám, és én szeretem. Nyilván lehetne olyan élethelyzet, amiben máshogy döntenék, de nagyon nem szeretném, hogy az bekövetkezzen. Ha praktikusan akarok válaszolni, az elég cinikusan hangzana: mi a túrót kezdenék én, ezzel a foglalkozással, egy határral arrébb?
(A Fércmű kritikája itt olvasható.)
