Ne essék félreértés, nem csábítottak sehova, a laphoz és a kollégáimhoz kimondottan jó kapcsolat fűz, időnként egy-egy cikk írása is belefér, csupán azt nem éreztem helyénvalónak, hogy továbbra is én üljek a posztomon. Ehhez persze kellett ez a tizenhat év.
Tizenhat évvel ezelőtt, amikor a Narancsban zenei szerkeszteni kezdtem, minden stimmelt: javában dübörgött az alternatív rock osztályharca, aztán kitört a világzenei mozgalom is - tele volt a világ (és a haza) súlyos, friss és lelkiekben gazdag zenei törekvésekkel. Én is tele voltam. Akkoriban macerásabb volt lemezekhez meg információkhoz jutni, de valahogy mindig összejött - sőt volt idő, hogy egy zenei havilapra is futotta volna, annyi szerzőnk és indíttatásunk volt.
De most már nem vagyok ilyen feldobott. S nemhogy havilap, olykor az én két narancsos oldalam is fejfájást okoz. Az alternatív osztályharcnak régen lőttek, a kis halak meg a nagyok felzabálták egymást, nálunk a világzene nem futott be igazán, ami meg befutott, az mélységes keserűséggel tölt el, úgyhogy egyre többször félek: összekeverem a Narancs zenei rovatát az én privát (világzenei) mániámmal. Ez már nem az a lendület, nem az a meggyőződés, nem az a hit. Inkább rutin meg kényszerpálya - s ilyenkor lépni kell. (Annál is inkább, mert közben eléggé belemásztam a koncertszervezésbe, azt pedig kínos lenne a Narancsban nyomatni, amiben szervezőként benne a kezem...)
Hát így. Tiszta sor.
A jövőről most csak annyit, hogy még nem tudom.
Nyáron, amikor így döntöttem, vettem magamnak egy új lemezjátszót, és előkapartam hozzá a régi lemezeimet. Hetvenes évek, nyolcvanas évek, kilencvenes évek - mit mondjak, rögtön elárasztott egy csomó, méltatlanul mellőzött szerelem. Akkor arra gondoltam, ez igen, mennyi mindent hallgathatok ezentúl, amiről nem kell írnom... De nem ilyen egyszerű. Éppen ellenkezőleg. Hamarosan azon kaptam magam, hogy az én feledésbe merült lemezeimmel már egy "idejétmúlt" könyv írásáról álmodom.
Mindenesetre most eljött az idő. Jobb helyeken mindig is tudta az ember, hogy mikor adja át a helyét. A Narancs "jobb hely". Én meg majd igyekszem.
Köszönöm a türelmet, és a legjobbakat kívánom olvasóimnak és kollégáimnak!
Távolodni jó.
