Tévésorozat

A bosszú szomja

The Beast Must Die

Kritika

A költőknek is élni kell valamiből, a krimi pedig jól fizet. Cecil Day-Lewis angol-ír költő keresetkiegészítésként Nicholas Blake álnéven írta bűnügyi regényeit egy bizonyos Nigel Strangeways nevű detektívről – ennek egyik darabját láthatjuk most viszont sorozatként.

A The Beast Must Die című regényhez már Claude Chabrol is hozzányúlt 1969-ben (Que la bête meure), ehhez kell felnőnie Gaby Chiappe adaptációjának. Nos, műve nem ragaszkodik betűhíven az eredeti regény minden mozzanatához (a könyvben például egy Frank Cairns nevű fehér író a főszereplő, aki a sorozatban fekete tanárnő lesz), ám ez nem válik a széria kárára, hiszen a központi konfliktus önmagában is elég izgalmas és kiélezett.

Főhősünk, Frances Cairnes (Cush Jumbo) már a sorozat nyitójelenetében közli, hogy embert fog ölni. Kisfiát a Wight-szigeten egy ismeretlen ütötte el és hagyta az út szélén – a helyi rendőrök nem találták meg a tettest. Amikor a nyomozást vezető detektív váratlanul meghal golfozás közben, Londonból érkezik helyére a mélyen traumatizált, de tehetséges Nigel Strangeways (Billy Howle), akinek gyanúsak lesznek a vizsgálatban tátongó lyukak. Amíg Strangeways a provinciális, belterjes helyi viszonyok közt igyekszik boldogulni, Frances saját tervét szövi: rábukkan fia gyilkosának szeretőjére, akinek bizalmába férkőzve beépül a gazdag és befolyásos Rattery családba. Krimiírónak hazudja magát, hogy közel férkőzzön a gátlástalan, mégis karizmatikus George Ratteryhez (Jared Harris), aki szinte érinthetetlennek tetszik a helyi közösség (és a rendőrség) szemében.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.