Kiállítás

Fogd meg jól!

Lassú élet. Radikális hétköznapok

  • Margl Ferenc
  • 2021. augusztus 25.

Kritika

A napokban járta be a sajtót a hír, hogy az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) legújabb elemzése szerint még súlyosabbnak tűnik a klímakatasztrófa, amely felé robogunk, ezért még sürgetőbb lenne, hogy össztársadalmilag tegyünk valamit a bolygónkért, és persze ezzel szoros összefüggésben magunkért is. Ennek fényében még aktuálisabbá és életközelibbé válik e kiállítás, amelynek szélesebb horizontjában ez a kérdés is helyet kap.

Az első emeleti kiállítótérbe lépve a falakon hatalmas szavak, szókapcsolatok fogadnak, csupa fajsúlyos fogalom: zero waste, antikonzumerizmus, feminista ökológia, deep adaption (sic!), antropocén, poszthumanizmus stb. Adná magát, hogy a kiállítás egy-egy fogalomnak (vagy ezek különféle csoportjainak) juttatna egy-egy termet, ahol az adott mozgalmat, iskolát vagy elméletet több szempontból is megvizsgálhatnák, bemutathatnák. De nem ez következik. Már rögtön az első teremnél elveszünk; nem világos, hogy mi alapján is kerültek pont ezek a munkák pont ebbe a térbe, éppen egymás mellé. Erre talán magyarázatként szolgálhatna a kurátorfelhőnek nevezett munkamódszer, amellyel a kiállítást jegyző 6 (!) kurátor dolgozott, de erről csak a katalógusban szerezhet tudomást a látogató, és ezt az egyébként ígéretes, kollaboratív munkamódszert nem sikerült annak szolgálatába állítani, hogy egy jól strukturált, pontosan definiált kiállítás jöjjön létre.

Félreértés ne essék, vannak művek szép számmal, amelyek jól illeszkednek a kiállítás tágabb gondolati és elméleti terébe, amelyek abszolút érintik a zeitgeistet, jelesül hogy klímaszorongásban szenvedünk, hogy kizsákmányoltuk/juk bolygónkat, és hogy valamit nagyon másképp kéne csinálni – lassabban, okosabban, természetesebben. Ebbe a gondolatkörbe jól illeszkedő mű például Kaszás Tamásnak mind az egyéni, mind a Lóránt Anikóval közösen ex-artists’ collective néven létrehozott projektje, mely művek nagyon jó edukációs-ismeretterjesztő anyagok is egyben, vagy Oto Hudec két munkája, amelyek egy-egy disztópikus lehetőség átgondolt, komplex kibontását tartalmazzák, de ugyanilyen ékes példák az Anca Benera & Arnold Estefán művészpáros művei is. Ők három munkával szerepelnek, kettő a tőlük megszokott módon politikai-történelmi ihletésű és egy-egy természeti erőforrás és a társadalom viszonyát vizsgálja. A harmadik egy kollázssorozat, amely szintén a kiállítás kapcsán felmerülő kérdőjeleket gyarapítja.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.