Lemez

A legjobb három közt

Judas Priest: Invincible Shield

  • Harci Andor
  • 2024. április 10.

Kritika

A tíz másodperces TikTok-videók korában, miután az albumformátumot tucatnyiszor eltemették, hogy a helyét átvegye a percre kész, bármikor streamelhető dalok univerzuma, egy fél évszázados zenekar szűk órát átfogó lemezanyagát akár lázadásnak is tekinthetjük. Hát még akkor, ha egy első látásra letűnt zenei világot képvisel, és úgy szól, mintha a tagok most kezdenék a húszas éveiket.

1974-ben jelent meg a Rocka Rolla, a Judas Priest legelső lemeze. Akkor még nem sejtették, hogy pár év múlva ott bábáskodhatnak majd az egyik első, ízig-vérig metalként felcímkézett műfaj születésénél, amely később jó néhány továbbinak adott életet. Azt sem gondolhatták, hogy a nyolcvanas évek kezdetén az Iron Maidennel kialakult rivalizálásuk az egyetemes poptörténelem elvitathatatlan részévé válik, még úgy is, ha ma már csak önreflexív iróniaként is van jelen.

A zenekar 1990-ben adta ki az egyik legkiemelkedőbb lemezének tekintett Painkillert, ám az azóta eltelt évtizedek a tétova útkeresés, a tagok közötti viszályok, és a dicső múltból táplálkozás jegyében zajlottak. Csak az 2018-as Firepower látszott felkavarni valamennyire a zenekar körüli állóvizet, ám a most márciusban megjelent Invincible Shield című lemez – a sorban a tizenkilencedik – annál is nagyobb meglepetésnek tűnik, mint amikor Rob Halford énekes először robogott be élő fellépés során egy Harley-Davidsonnal a színpadra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.