Koncert

A legnagyobb tűzijáték

Tigran Hamasyan a Müpában

Kritika

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Hiányzik belőle a nyugalom, a magyar szóval visszaadhatatlan cool, amely végső soron a jazz, a bebop és a műfaj többi szerelemgyerekének sajátja. Arról a nagytökű, fesztelen attitűdről beszélek, miszerint egy lazán odatett hang többet ér, mint kéttucat összevissza szaladgáló kottafej.

Ez a második alkalom, hogy Hamasyan Budapesten járt. Legutóbb, 2015-ben már két nagy sikerű albummal a háta mögött (Red Hail, A Fable), illetve Herbie Hancock, Chick Corea és Brad Mehldau elismerő támogatásával érkezett, de még előtte volt három kiváló munkának (Mockroot, Athmosphéres, An Ancient Observer), amelyeket az elmúlt két évtized legjobb jazzlemezei közé sorolnak. Volt benne egy csipet csökönyösség, ami a nagy művészekre oly sokszor jellemző. Tigran Hamasyan ugyanis okos zenész, tudja, mit csinál, ha a zongoránál vagy a keverőpultnál ül. Ezt a csökönyösséget hallom most az emberfeletti ügyességgel kipakolt futamokban, a trükkös harmóniákban és ritmusokban, amelyekkel nem a legegyszerűbb megtalálni a közös rezgést.

Nem mondom, hogy nem nyűgöz le időnként a játékából áradó intenzív hevület. Egy-egy erősen leütött akkordnál maga is pattog a zongoraszéken, egy-két szám utolsó hangját már állva üti le, ilyenkor bőszebb lelkesedéssel ütődnek össze a tapsoló tenyerek. De ahogy fárad a fülem, kénytelen vagyok megállapítani, hogy az imádott Hamasyan, akitől tizenéve azt vártuk, hogy új utat mutasson a jazzben – s ő ennek a várakozásnak, amennyire lehet, eleget is tett –, most fárasztó monotóniával fogadja magába a klasszikus standardeket, és értelmetlen tűzijátékot csinál belőlük. Addig csűri-csavarja a harmóniákat és a ritmusokat, míg a When a Woman Loves a Man, az All the Things You Are vagy az I Should Care dallamaira rá sem lehet ismerni, és mindegyik szám ugyanolyan lesz: végtelenül szellemes, páratlanul technikás, de megerőszakolt és zaklatott. Ilyen tempó mellett Matt Brewer bőgős basszusmenetei és Justin Brown dobos filljei sem érvényesülnek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény: így konzerválja a romák kirekesztését a jogrend

A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok – írja Horváth Aladár.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.