Koncert

A legnagyobb tűzijáték

Tigran Hamasyan a Müpában

Kritika

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Hiányzik belőle a nyugalom, a magyar szóval visszaadhatatlan cool, amely végső soron a jazz, a bebop és a műfaj többi szerelemgyerekének sajátja. Arról a nagytökű, fesztelen attitűdről beszélek, miszerint egy lazán odatett hang többet ér, mint kéttucat összevissza szaladgáló kottafej.

Ez a második alkalom, hogy Hamasyan Budapesten járt. Legutóbb, 2015-ben már két nagy sikerű albummal a háta mögött (Red Hail, A Fable), illetve Herbie Hancock, Chick Corea és Brad Mehldau elismerő támogatásával érkezett, de még előtte volt három kiváló munkának (Mockroot, Athmosphéres, An Ancient Observer), amelyeket az elmúlt két évtized legjobb jazzlemezei közé sorolnak. Volt benne egy csipet csökönyösség, ami a nagy művészekre oly sokszor jellemző. Tigran Hamasyan ugyanis okos zenész, tudja, mit csinál, ha a zongoránál vagy a keverőpultnál ül. Ezt a csökönyösséget hallom most az emberfeletti ügyességgel kipakolt futamokban, a trükkös harmóniákban és ritmusokban, amelyekkel nem a legegyszerűbb megtalálni a közös rezgést.

Nem mondom, hogy nem nyűgöz le időnként a játékából áradó intenzív hevület. Egy-egy erősen leütött akkordnál maga is pattog a zongoraszéken, egy-két szám utolsó hangját már állva üti le, ilyenkor bőszebb lelkesedéssel ütődnek össze a tapsoló tenyerek. De ahogy fárad a fülem, kénytelen vagyok megállapítani, hogy az imádott Hamasyan, akitől tizenéve azt vártuk, hogy új utat mutasson a jazzben – s ő ennek a várakozásnak, amennyire lehet, eleget is tett –, most fárasztó monotóniával fogadja magába a klasszikus standardeket, és értelmetlen tűzijátékot csinál belőlük. Addig csűri-csavarja a harmóniákat és a ritmusokat, míg a When a Woman Loves a Man, az All the Things You Are vagy az I Should Care dallamaira rá sem lehet ismerni, és mindegyik szám ugyanolyan lesz: végtelenül szellemes, páratlanul technikás, de megerőszakolt és zaklatott. Ilyen tempó mellett Matt Brewer bőgős basszusmenetei és Justin Brown dobos filljei sem érvényesülnek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.

Dőlve halnak

Lóhalálában terjesztették be és fogadták el egy salátatörvénybe csomagolva a védett erdők könnyebb letarolását lehetővé tevő módosításokat a kormánypárti képviselők. Az erdőkért aggódó szakemberek is csak találgatnak, kinek sürgős a várható erdőirtás.