Koncert

A legnagyobb tűzijáték

Tigran Hamasyan a Müpában

Kritika

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Hiányzik belőle a nyugalom, a magyar szóval visszaadhatatlan cool, amely végső soron a jazz, a bebop és a műfaj többi szerelemgyerekének sajátja. Arról a nagytökű, fesztelen attitűdről beszélek, miszerint egy lazán odatett hang többet ér, mint kéttucat összevissza szaladgáló kottafej.

Ez a második alkalom, hogy Hamasyan Budapesten járt. Legutóbb, 2015-ben már két nagy sikerű albummal a háta mögött (Red Hail, A Fable), illetve Herbie Hancock, Chick Corea és Brad Mehldau elismerő támogatásával érkezett, de még előtte volt három kiváló munkának (Mockroot, Athmosphéres, An Ancient Observer), amelyeket az elmúlt két évtized legjobb jazzlemezei közé sorolnak. Volt benne egy csipet csökönyösség, ami a nagy művészekre oly sokszor jellemző. Tigran Hamasyan ugyanis okos zenész, tudja, mit csinál, ha a zongoránál vagy a keverőpultnál ül. Ezt a csökönyösséget hallom most az emberfeletti ügyességgel kipakolt futamokban, a trükkös harmóniákban és ritmusokban, amelyekkel nem a legegyszerűbb megtalálni a közös rezgést.

Nem mondom, hogy nem nyűgöz le időnként a játékából áradó intenzív hevület. Egy-egy erősen leütött akkordnál maga is pattog a zongoraszéken, egy-két szám utolsó hangját már állva üti le, ilyenkor bőszebb lelkesedéssel ütődnek össze a tapsoló tenyerek. De ahogy fárad a fülem, kénytelen vagyok megállapítani, hogy az imádott Hamasyan, akitől tizenéve azt vártuk, hogy új utat mutasson a jazzben – s ő ennek a várakozásnak, amennyire lehet, eleget is tett –, most fárasztó monotóniával fogadja magába a klasszikus standardeket, és értelmetlen tűzijátékot csinál belőlük. Addig csűri-csavarja a harmóniákat és a ritmusokat, míg a When a Woman Loves a Man, az All the Things You Are vagy az I Should Care dallamaira rá sem lehet ismerni, és mindegyik szám ugyanolyan lesz: végtelenül szellemes, páratlanul technikás, de megerőszakolt és zaklatott. Ilyen tempó mellett Matt Brewer bőgős basszusmenetei és Justin Brown dobos filljei sem érvényesülnek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.