Koncert

A legnagyobb tűzijáték

Tigran Hamasyan a Müpában

Kritika

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Hiányzik belőle a nyugalom, a magyar szóval visszaadhatatlan cool, amely végső soron a jazz, a bebop és a műfaj többi szerelemgyerekének sajátja. Arról a nagytökű, fesztelen attitűdről beszélek, miszerint egy lazán odatett hang többet ér, mint kéttucat összevissza szaladgáló kottafej.

Ez a második alkalom, hogy Hamasyan Budapesten járt. Legutóbb, 2015-ben már két nagy sikerű albummal a háta mögött (Red Hail, A Fable), illetve Herbie Hancock, Chick Corea és Brad Mehldau elismerő támogatásával érkezett, de még előtte volt három kiváló munkának (Mockroot, Athmosphéres, An Ancient Observer), amelyeket az elmúlt két évtized legjobb jazzlemezei közé sorolnak. Volt benne egy csipet csökönyösség, ami a nagy művészekre oly sokszor jellemző. Tigran Hamasyan ugyanis okos zenész, tudja, mit csinál, ha a zongoránál vagy a keverőpultnál ül. Ezt a csökönyösséget hallom most az emberfeletti ügyességgel kipakolt futamokban, a trükkös harmóniákban és ritmusokban, amelyekkel nem a legegyszerűbb megtalálni a közös rezgést.

Nem mondom, hogy nem nyűgöz le időnként a játékából áradó intenzív hevület. Egy-egy erősen leütött akkordnál maga is pattog a zongoraszéken, egy-két szám utolsó hangját már állva üti le, ilyenkor bőszebb lelkesedéssel ütődnek össze a tapsoló tenyerek. De ahogy fárad a fülem, kénytelen vagyok megállapítani, hogy az imádott Hamasyan, akitől tizenéve azt vártuk, hogy új utat mutasson a jazzben – s ő ennek a várakozásnak, amennyire lehet, eleget is tett –, most fárasztó monotóniával fogadja magába a klasszikus standardeket, és értelmetlen tűzijátékot csinál belőlük. Addig csűri-csavarja a harmóniákat és a ritmusokat, míg a When a Woman Loves a Man, az All the Things You Are vagy az I Should Care dallamaira rá sem lehet ismerni, és mindegyik szám ugyanolyan lesz: végtelenül szellemes, páratlanul technikás, de megerőszakolt és zaklatott. Ilyen tempó mellett Matt Brewer bőgős basszusmenetei és Justin Brown dobos filljei sem érvényesülnek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.