Koncert

A legnagyobb tűzijáték

Tigran Hamasyan a Müpában

Kritika

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Hiányzik belőle a nyugalom, a magyar szóval visszaadhatatlan cool, amely végső soron a jazz, a bebop és a műfaj többi szerelemgyerekének sajátja. Arról a nagytökű, fesztelen attitűdről beszélek, miszerint egy lazán odatett hang többet ér, mint kéttucat összevissza szaladgáló kottafej.

Ez a második alkalom, hogy Hamasyan Budapesten járt. Legutóbb, 2015-ben már két nagy sikerű albummal a háta mögött (Red Hail, A Fable), illetve Herbie Hancock, Chick Corea és Brad Mehldau elismerő támogatásával érkezett, de még előtte volt három kiváló munkának (Mockroot, Athmosphéres, An Ancient Observer), amelyeket az elmúlt két évtized legjobb jazzlemezei közé sorolnak. Volt benne egy csipet csökönyösség, ami a nagy művészekre oly sokszor jellemző. Tigran Hamasyan ugyanis okos zenész, tudja, mit csinál, ha a zongoránál vagy a keverőpultnál ül. Ezt a csökönyösséget hallom most az emberfeletti ügyességgel kipakolt futamokban, a trükkös harmóniákban és ritmusokban, amelyekkel nem a legegyszerűbb megtalálni a közös rezgést.

Nem mondom, hogy nem nyűgöz le időnként a játékából áradó intenzív hevület. Egy-egy erősen leütött akkordnál maga is pattog a zongoraszéken, egy-két szám utolsó hangját már állva üti le, ilyenkor bőszebb lelkesedéssel ütődnek össze a tapsoló tenyerek. De ahogy fárad a fülem, kénytelen vagyok megállapítani, hogy az imádott Hamasyan, akitől tizenéve azt vártuk, hogy új utat mutasson a jazzben – s ő ennek a várakozásnak, amennyire lehet, eleget is tett –, most fárasztó monotóniával fogadja magába a klasszikus standardeket, és értelmetlen tűzijátékot csinál belőlük. Addig csűri-csavarja a harmóniákat és a ritmusokat, míg a When a Woman Loves a Man, az All the Things You Are vagy az I Should Care dallamaira rá sem lehet ismerni, és mindegyik szám ugyanolyan lesz: végtelenül szellemes, páratlanul technikás, de megerőszakolt és zaklatott. Ilyen tempó mellett Matt Brewer bőgős basszusmenetei és Justin Brown dobos filljei sem érvényesülnek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Egy balatoni nyaralás táncban "elbeszélve"

  • Molnár T. Eszter
A Kulcsár Noémi Tellabor: Balaton – Lacus Pelso című előadásának nosztalgikus hangulata egy pillanatra sem törik meg. Nincs egzisztenciális kérdés, nincs konfliktus. A tó partján uralkodik a mohóság, az unalom és a bujaság.