Lemez

A nő szőke

Blondie: Against the Odds 1974–1982

  • - minek -
  • 2022. augusztus 31.

Kritika

A hetvenes évek első felének páratlanul izgalmas New York-i zenei színtere dobta a felszínre a Blondie formációt is, amely kiváló érzékkel vegyítette a bájos ártatlanságot, a könnyed romlottságot, a végtelen popszenzibilitást és a szabályokat lazán áthágó, bizonyos távolságból punknak tűnő mentalitást.

Mintaszerű volt, ahogy a hatvanas évek popzenéinek hangzását, a poparanykor énekegyütteseinek, a hatvanas évek beatzenekarainak és a korai garázsrock hangulatát keresztezték a brit zamatú glamrockkal, a kortárs funkkal, holmi obskúrus protopunkzenékkel, némi reggae-vel, majd úttörő módon az éppen csak bontakozó rappel, hiphoppal. Ezzel olyan zenei univerzumot teremtettek, amelyet csak jóval első felvételeik, sőt bemutatkozó lemezük elkészítése után neveztek new wave-nek.

De még mielőtt 1976 végén kijött volna a Blondie című első albumuk, a zenekar már régen zajos sikerrel lépett fel a menő/lepusztult New York-i klubokban, ráadásul a melódiák ellenére is állandó fellépőként élvezték az underground kultstátuszt a Max’s Kansasben és a CBGB-ben. A Stilettoes nevű elődzenekart magukról levedlő Debbie Harry énekes és Chris Stein gitáros számos tagcsere után sokat és szerencsére jól dokumentáltan kísérletezve finomította a zenekar már korai periódusában is figyelemre méltó hangzását. Érkeztek melléjük az innovációkhoz nélkülözhetetlen zenésztársak is, majdnem a kezdetektől, 1974-től zenélt velük Clem Burke dobos, 1975-ben érkezett a zenekari hangzásban kulcsfontosságú, Farfisa orgonán játszó Jimmy Destri. Ekkor csatlakozott hozzájuk, igaz csak rövid időre az első basszusgitáros Gary Valentine (az első kislemezsiker X-Offender, valamint az utóbbi évtizedekben számos filozófiai és okkult tárgyú könyv szerzője), akit 1977-ben váltott Frank Infante gitáros, majd 1978-ban befutott Nigel Harrison basszusgitáros is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.