Lemez

A nő szőke

Blondie: Against the Odds 1974–1982

  • - minek -
  • 2022. augusztus 31.

Kritika

A hetvenes évek első felének páratlanul izgalmas New York-i zenei színtere dobta a felszínre a Blondie formációt is, amely kiváló érzékkel vegyítette a bájos ártatlanságot, a könnyed romlottságot, a végtelen popszenzibilitást és a szabályokat lazán áthágó, bizonyos távolságból punknak tűnő mentalitást.

Mintaszerű volt, ahogy a hatvanas évek popzenéinek hangzását, a poparanykor énekegyütteseinek, a hatvanas évek beatzenekarainak és a korai garázsrock hangulatát keresztezték a brit zamatú glamrockkal, a kortárs funkkal, holmi obskúrus protopunkzenékkel, némi reggae-vel, majd úttörő módon az éppen csak bontakozó rappel, hiphoppal. Ezzel olyan zenei univerzumot teremtettek, amelyet csak jóval első felvételeik, sőt bemutatkozó lemezük elkészítése után neveztek new wave-nek.

De még mielőtt 1976 végén kijött volna a Blondie című első albumuk, a zenekar már régen zajos sikerrel lépett fel a menő/lepusztult New York-i klubokban, ráadásul a melódiák ellenére is állandó fellépőként élvezték az underground kultstátuszt a Max’s Kansasben és a CBGB-ben. A Stilettoes nevű elődzenekart magukról levedlő Debbie Harry énekes és Chris Stein gitáros számos tagcsere után sokat és szerencsére jól dokumentáltan kísérletezve finomította a zenekar már korai periódusában is figyelemre méltó hangzását. Érkeztek melléjük az innovációkhoz nélkülözhetetlen zenésztársak is, majdnem a kezdetektől, 1974-től zenélt velük Clem Burke dobos, 1975-ben érkezett a zenekari hangzásban kulcsfontosságú, Farfisa orgonán játszó Jimmy Destri. Ekkor csatlakozott hozzájuk, igaz csak rövid időre az első basszusgitáros Gary Valentine (az első kislemezsiker X-Offender, valamint az utóbbi évtizedekben számos filozófiai és okkult tárgyú könyv szerzője), akit 1977-ben váltott Frank Infante gitáros, majd 1978-ban befutott Nigel Harrison basszusgitáros is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.