Mintaszerű volt, ahogy a hatvanas évek popzenéinek hangzását, a poparanykor énekegyütteseinek, a hatvanas évek beatzenekarainak és a korai garázsrock hangulatát keresztezték a brit zamatú glamrockkal, a kortárs funkkal, holmi obskúrus protopunkzenékkel, némi reggae-vel, majd úttörő módon az éppen csak bontakozó rappel, hiphoppal. Ezzel olyan zenei univerzumot teremtettek, amelyet csak jóval első felvételeik, sőt bemutatkozó lemezük elkészítése után neveztek new wave-nek.
De még mielőtt 1976 végén kijött volna a Blondie című első albumuk, a zenekar már régen zajos sikerrel lépett fel a menő/lepusztult New York-i klubokban, ráadásul a melódiák ellenére is állandó fellépőként élvezték az underground kultstátuszt a Max’s Kansasben és a CBGB-ben. A Stilettoes nevű elődzenekart magukról levedlő Debbie Harry énekes és Chris Stein gitáros számos tagcsere után sokat és szerencsére jól dokumentáltan kísérletezve finomította a zenekar már korai periódusában is figyelemre méltó hangzását. Érkeztek melléjük az innovációkhoz nélkülözhetetlen zenésztársak is, majdnem a kezdetektől, 1974-től zenélt velük Clem Burke dobos, 1975-ben érkezett a zenekari hangzásban kulcsfontosságú, Farfisa orgonán játszó Jimmy Destri. Ekkor csatlakozott hozzájuk, igaz csak rövid időre az első basszusgitáros Gary Valentine (az első kislemezsiker X-Offender, valamint az utóbbi évtizedekben számos filozófiai és okkult tárgyú könyv szerzője), akit 1977-ben váltott Frank Infante gitáros, majd 1978-ban befutott Nigel Harrison basszusgitáros is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
