Az alapkoncepció maga világos és korszerű: egy olyan, nem az életrajzi kronológia szerint haladó Petőfi-tárlat víziója, amely az életműhöz kötődő fontosabb jelenségeket járja körbe, versek részleteivel világítva meg e kitüntetett pontokat.
Hat teremben hét téma jelenik meg. A tágas fogadótér a kultuszról mesél, nagy vitrinjében az egykori Petőfi Ház őstárlatát idézve fel. Aztán az új kiállítás hat hívószóval (Kötelék, Róna, Rémek, Otthon, Áldozat, Erő) mutatja be az életműnek a személyes kapcsolatokhoz, a magyar tájhoz, a romantikus ízléshez, a biedermeier polgári és népéletképi hagyományhoz, a nemzeti történelemhez, illetve a forradalmi eszmékhez kötődő szegmenseit. Mindez Petőfi költészete felől releváns, világos gondolatmenet, s korunk nézője számára is megragadható fogalmakat vet fel. A probléma ott kezdődik, hogy a rendezők úgy döntöttek, hogy ezeket a fogalomköröket párhuzamba állítják a kor képzőművészetével, beágyazva Petőfi verseit a korabeli képi ábrázolásokba.
Az irodalomtörténeti tárlatok mindig is küzdöttek azzal, hogyan tehetnék láthatóvá a szavakat. A Petőfi Irodalmi Múzeum az ezredfordulón számos kiváló tárlattal bizonyította, hogy hogyan lehet az irodalmat látványossá tenni, megőrizve az egyensúlyt szakmaiság és korszerű szórakoztatás között, magas fokon művelték a legjobb értelemben vett ismeretterjesztést. Az Örkény-, Weöres-, Csáth-tárlatok, vagy a közelmúltban E. Csorba Csilla a Petőfi-kultusz hullámait bemutató Bolygó üstökös című kiállítása emlékezetes példái voltak ennek. Ezúttal nem sikerült.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
