Zarifa Ghafari története e küzdelmet tárja fel, a maga számos veszélyével és kevés felemelő pillanatával.
Afganisztán rendkívül konzervatív Vardak régiójának első női polgármestere az Isztambulban élő újságíróval, Hannah Lucinda Smith-szel vázolja fel a társadalmi-politikai kontextust, Afganisztán konfliktusokkal teli történelmét, „az invázió és a szélsőségesség körforgását”, ami nélkül a család életét sem értenénk meg. Több mártírjuk volt: a most alig harmincéves Zarifa nagyapját (hiába volt mélyen vallásos) a bevonuló „istentelen” szovjetek ellen harcoló tadzsik milíciák ölték meg – azért, mert koedukált iskolát működtetett. Nagybátyjával a mudzsahidek végeztek, mert a baloldali Afganisztáni Népi Demokratikus Párt tagja volt. Zarifa látott példát a nők hősiességére is: megözvegyült nagymamája lázadó módon visszautasította a sógorházasságot és a második feleség szerepét, inkább fogta a gyerekeit, és gyári munkásnak állt a fővárosban. Anyja pedig, noha az afgán lányok többségéhez hasonlóan fiatalon, tizenhat évesen férjhez ment, házasságkötése után sem szakította meg a tanulmányait: a tradíciók és a modern eszmék között ingázó férje vitte mindennap biciklivel az iskolába.
Zarifa Ghafari a szétdúlt országban született, és mindennapos terrortámadások közepette nőtt fel. Apja munkája révén az ország több pontján megfordult, belelátva így a vidéki nők életébe is. Miután ösztöndíjjal India egy progresszív egyetemén közgazdászdiplomát szerzett, hazájába visszatérve támogató párjával rádióadót működtetett, elérve a legeldugottabb helyeken élő írástudatlan asszonyokat is. Amikor a régióban megüresedett egy kisváros, Maidan Sar polgármesteri széke, azonnal megpályázza. Kilenc hónapba telik, amíg a tiltakozások közepette egyáltalán el tudja foglalni megnyert posztját, aztán kíméletlenül nekilát a korrupció felszámolásának. Maidan Sarban nem volt se iskola, se orvosi rendelő, se kiépített közút, se szakszerű hulladékkezelés. Zarifa az illegális (és a talibánnal összeköttetésben álló) üzlettulajdonosokat bejelentésre, adófizetésre kényszerítette, és az így beszedett pénzből fejlesztette a települést. Határtalan elszántsággal tette a dolgát: „Megfogadtam, hogy mire kitöltöm az időmet, jobban fognak félni az én csíptetős mappámtól és jegyzőkönyveimtől, mint a tálibok puskáitól.” Háromszor próbálták megölni, de a merényletek sem tántorították el céljától.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
