Utólag írta le, mit élt át, és egy-egy fejleményt a későbbiek fényében értelmezett. Ezért kezdődik a könyv azzal a jelenettel, ahogy az elhurcoltak együtt, egyszerre kezdenek kivetkőzni emberi mivoltuktól. (Két és fél napi zötykölődés után egy virágos erdőszélen megáll a vonat, kiparancsolják őket a vagonokból, hogy végezzék el a szükségüket.)
Debreczeni ugyanúgy közelít mások sorsához, ahogyan a sajátjához. Tárgyilagosan és együttérzéssel ír azokról, akiket megismert szabadon, majd látnia kell testi-lelki megnyomorodásuk stációiban. Tapintattal örökíti meg a halált, amiből sokat lát – valaki épp beszél, és mondat közben leesik az álla. Ahogy halad a történet, úgy válik bizonyossá, hogy a pontos megfigyelés lehetősége, a szakmája révén megtanult szintetizáló és analizáló képesség táplálhatta Debreczeni lelkierejét. Ennek köszönhető az is, hogy mindig kész volt észrevenni egy-egy szívderítő fejleményt is. A fiatal zsidó férfit megméri a sors, az újságírónak azonban a pokolban is szerencséje van.
A vonatúton Debreczeni társai a többségnél tájékozottabbak, mert az egyik megállónál belöknek hozzájuk egy félholtra vert férfit, Rubinfeldet. Ő korábban üzleti úton sokszor járt ezeken a vasútvonalakon, így miután magához tér, a hangok és a szerelvény mozgása alapján kikövetkezteti, merre járhatnak. Arról beszél, jobb lenne, ha Ausztria felé vinnék őket, mert ott legalább a földeken lehetne dolgozni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
