Színház

Élet-halál pálinkaágyon

Kár, hogy anyádat nem hoztuk el

Kritika

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Pedig a szöveg eredete (és az iskolai énekkönyvekbe be nem került többi versszak) alapján ez szigorúan felnőtt tartalom: a Jancsika itt nem egy személyre, hanem egy testrészre utal, és a katonaság sem a honvédő szolgálatot jelenti. A népdalaink egy jelentős része ugyanis a szexről szól, hol virágnyelven (Bújj, bújj zöld ág; Elvesztettem zsebkendőmet; Boci, boci tarka), máskor mindent néven nevezve. Az előadás az utóbbi kategóriába tartozik.

A Bábszínház Ország Lili Stúdiója a megszokottól eltérő formanyelvű, merészebb, kísérleti jellegű produkciók játéktere. Gardenö Klaudia rendezése egy vásári bábelőadás hagyományos bábtechnikákkal, némi árnyjátékkal, élő zenével és néptánccal. Bátorsága nem csupán a tabut rázó és nagyrészt sikamlós témaválasztásban áll, és még csak nem is a bátorság a legnagyobb erénye.

A belépés utáni pálinkakínálás, a népzenészek és a néhány taktusnyi tánclépésre váltó, kurjongató játszók vásári hangulatot idéznek. Ezzel egy időben Juhos-Kiss Csenge eltúlzott színű és értelmezhetetlen hosszúságú rojtokkal kicifrázott női jelmezei, Fülöpp Réka sápadt zöld díszletelemei egy neonfényekkel megrajzolt, retinába égő tulipán képével az egészet az operettek világába tolják el, egy kicsit mindent idézőjelbe téve. Még jóformán el sem helyezkedünk, az előadás máris kikacsint ránk, és erre a cinkosságra szükség is van. Nem a trágárságok és az obszcén történetek miatt, de itt fültövön vágják a vallásos érzékenységet, az emelkedett magyarságtudatot és a férfibüszkeséget csakúgy, mint a női nem valós vagy éppen álságos tiszteletét. A vajdasági magyar népköltészetből citált történetekből például úgy tűnhetne, mintha kizárólag a nők bizgenytyűje viszketne folyamatosan. Az előadás többször is szellemesen reflektál saját politikai inkorrektségére (dramaturg: Gimesi Dóra), szexizmusára. Egy riherongy róka története után például egy nem kevésbé szexista kiszólással reagál: nem minden nő kurva, viszont minden férfit a farka irányít. Az alkotók egy eldobott agyú játékra hívnak, amelynek során ránevethetünk önmagunkra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.