A csaknem száz költeményt felvonultató Válogatott verseket maga Várady állította össze, szabad kézzel, nem ragaszkodva a megjelenések időrendjéhez. Közöl kilenc új verset is, a korábbiak egy részét pedig szövegváltoztatásokkal adja közre. A filológiai kérdéseknél érdekesebb, hogy mit kínál e roppant jelentős költészet e válogatott verseskötet révén a szélesebb olvasóközönségnek. Elsősorban persze rendkívül elegáns, bámulatos formakultúrájú, a magyar modern és posztmodern líra legjaván iskolázott és annak hagyományait egyenrangúan folytató verseket. Várady Szabolcsnak a jelek szerint Petri György volt a legfontosabb barátja és költőtársa, és bár az én és a nyelv válsága, illetve a történelem deprimáló hatalma nem olyan élesen jelenik meg nála, mint Petrinél, nagyon is áthatja költészetét, ezt az élőbeszédtől finoman elemelt, hétköznapi helyzetekből kiinduló, ugyanakkor a banalitásokon mindig felülemelkedő, ám mindenféle blöfftől, obskúrusságtól, nagyotmondástól tartózkodó, világos értelmű, tiszta lírát. A válogatáskötetből nem maradtak ki az ikonikus versek (Székek a Duna fölött, Te megjelensz-e?, P. Gy.), a kevésbé nagy ívű, tömörségükben kiváló kis nagy versek (Búcsú, Döntetlen) és a ritkán emlegetett, titkos nagy versek sem (mint az elmúlt évtizedek egyik legnagyszerűbb anyaverse, az Egy idegen vagy a gyönyörű Trezor). Üdvözlendő, hogy az erős Pilinszky-hatást termőre fordító korai szerelmes versek éppúgy helyet kaptak, mint a legutóbbi, 2019-es De mennyire kötet Beérkezett üzenetek című ciklusa, amely amolyan talált szövegként e-mailekből állítja össze a 2010-es év abszurd krónikáját – talán ez a Várady-líra két poétikai véglete. Köztük pedig ott sorakoznak a visszafogott, oldott énversek, a filozofikus-nyelvjátékos költemények, a meglepő álomversek vagy épp a költői formagyakorlatok.
Nagyszerű a kötet felépítése is, remek döntés, hogy a Mondd csak került az élére. E dalszerű, a megszólításból táplálkozó, visszatekintő vers csak úgy dúskál a felüdítő emlékekben, miközben számot vet az emlékezés ingatagságával, megbízhatatlanságával („Felötlik és elvillan, itt van és nincs”), és már csak ezért sem enged az édeskés nosztalgiának – mintegy a vers csúcspontján egy joviális élőbeszédszerű fordulattal újrakezdi az egészet („Na szóval, emlékszel-e a tujára?”). A vers szépen demonstrálja Várady egész költészetére jellemző hangoltságot, a múlt kisebb-nagyobb emlékeiben elmerülő, azoktól megihletett, ugyanakkor az emlékezés örömét és szépségét fanyar öniróniával ellenpontozó magatartást. És ha már emlékezés, nem maradhattak ki a kötetből azok a társasági versek sem, amelyek Várady költészetének meghatározó vonulatát alkotják.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
