Film

Fagin elsápad

Steve McQueen: Blitz

Kritika

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

És akkor a konkrét adaptációkról (a Szép reményekből tavaly készült nagyszabású minisorozat, s az idén is akadt egy maroknyi feldolgozás) még nem is beszéltünk. Az angol Steve McQueen munkásságát sem nehéz összefüggésbe hozni az íróval: már első filmjének, az Éhségnek a középpontjában is az az emberi kitartás és tűrőképesség állt – mely tulajdonság a Twist Olivér és a Copperfield Dávid hőseit is mozgatta –, s eddigi legnagyobb sikerében, 12 év rabszolgaságban is visszatért mindez. A Blitzben azonban Dickens hatása olyan erősen érezhető, hogy valósággal kimossa mögüle az érzékeny látásmóddal és ugyan nem formabontó, de felismerhető stílussal bíró rendezőt, aki pedig saját forgatókönyvéből dolgozott.

Londonban járunk a II. világháború idején, mindenki a német bombázóktól retteg. Nincs elég óvóhely, ráadásul a nyakas rendőrök és biztonságiak még a metróalagutakat is lezárják. Rita (a remek Saoirse Ronan) leginkább gyermeke, a félvér George (Elliott Heffernan első filmszerepében több mint meggyőző) életét félti, ezért úgy dönt, hogy elküldi egy biztonságosabb helyre. Ebben a német Blitzkrieg után The Blitznek nevezett korszakban 1,25 millió embert evakuáltak a bombázott városokból, több mint felük gyerek volt. A film azonban a kezdő feliratokon kívül nem magyarázgat: nem tudjuk meg, hogy a vonatra tett kiskorúak hova mennek – csak az hangzik el többször, hogy biztonságba, jó kezek közé –, ahogy azt is csak sejteni lehet, hogy Rita a munkája miatt nem tart fiával. George megsértődik, úgy érzi, az anyja elhagyta őt, így az állomáson elrohan és még elköszönni sem hajlandó. A történet itt kettéválik: váltakozva követhetjük a Londonban maradó, bűntudat mardosta édesanyát és dickensi figuraként dickensi kalandokba keveredő gyermekét. A vonatból megszökve George előbb a saját lábára áll, majd egy Ife nevű alakban jólelkű apafigurára lel, aki segít neki eligazodni saját bőrszínével kapcsolatban is, máskor egy bűnbanda markába kerül, de túlél egy újabb, mindennél kegyetlenebb bombázást is. Ez a szál a sablonosabb, ám mégis erősebb, mint a másik, hiszen legalább akad kézzel fogható története. Ritának inkább csak jelenetek rövid foszlányai jutnak: beletekinthetünk egykori, grenadai származású párjához fűződő kapcsolatába, láthatjuk, hogyan énekel munkahelyét képviselve a rádióban, vagy hogyan áll önkéntesnek egy óvóhelyen.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.