Húsz éven belül másodszor rendeznek Lakner László életmű-kiállítást Magyarországon, az előzőt 2004-ben láthattuk a Ludwig Múzeumban Metamorfózis címmel. Kétségtelen, a 20. század második fele, a 21. század eleje magyar (és nyugati) képzőművészetének meghatározó alkotóját kétszer is érdemes felfedezni.
A júniusban indult turné eddigi koncertjeiből az szűrődött le, hogy lényegében a Crime + the City Solution valamennyi korszakát felöleli, de főleg a berlini éveire fókuszál a zenekar.
Vajon látja-e időnként pszichiáter azokat az embereket, akik az egykori német haláltáborokban a látogatókat kalauzolják? Lelkileg nagyon megterhelő lehet feldolgozni a turisták reakcióit. Az izraeli Yishai Sarid (Jisaj Szarid) regényének történész-idegenvezető elbeszélőjét legalábbis bántja, hogy amíg beszél, a diákok a telefonjukat babrálják.
A mű nagyjából azt igyekszik felvázolni, hogy milyen környezeti hatások, s milyen emberek kellettek ahhoz, hogy kialakuljon a napjaink politikai és társadalmi tehetetlensége: egyfajta posztmodern bestiárium. (A címet a szerző Erich von Stroheim 1924-es, Gyilkos arany című filmjétől kölcsönözte – ezért már nyilván nem reklamál senki.)
„A témáról eddig még nem született átfogó kiállítás, amely ennyire komplex módon mutatná be a két háború közötti, metropolisszá nőtt Budapest világát” – olvasható a Magyar Nemzeti Galéria beharangozójában, ami alapján az intézmény nyári tárlata éppúgy lehet kétélű nosztalgiával átszőtt szemfényvesztés, mint az urbanizáció kelléktárának tételes feldolgozása történelmi tanulságokkal.
„A Felfelé zuhanásban Kadarkai Endre a magyar popkulturális ikonok történeteit járja körül, akiknek életútja valamilyen tragikus fordulat kapcsán mélyzuhanást vett” – halljuk a nemrégiben indult riportsorozat bevezetőjében. Ígéretes felütés, de rejt magában rizikót. Rögtön a kérdés: mit is jelent egyáltalán az, hogy valaki „magyar popkulturális ikon”?
Rengeteg kraft, nyitottság és bátorság van a szakmában, még a bérletrendszerben működő vidéki kő bábszínházakban is. Ám az erős mezőnyben is kiemelkedő volt a Freeszfe két előadása a Magyarországi Bábszínházak 15. Találkozóján, a nyolcéves kortól ajánlott A halhatatlanságra vágyó királyfi és a leginkább felnőtteknek, esetleg középiskolásoknak szánt Mundstock úr.
A női test ijesztő. Ijesztő a külvilágnak és gyakran ijesztő a tulajdonosának is; legalábbis ezt tanította nekünk az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb horrorfilmes hulláma (Ördög bújt beléd, Nyers, Sóhajok, Fekete hattyú, A boszorkány). Egyre gyakrabban női rendezők és forgatókönyvírók taglalják, hogyan változik, válik idegenné, taszítóvá, gyönyörűvé, erőssé; egyszerre börtönné és a szabadság forrásává a test.
Nem kell nagy jóstehetség a két számjegyű Oscar-jelölés és a néhány tuti győzelem prognosztizálásához. Hollywood mindig is bőkezűen jutalmazta ikonikus színészek, előadók stb. küzdelmes életének minél pazarabb kiállítású, lehetőleg zenés megjelenítését – még ha az ábrázolt sors nem is fedte teljesen a valóságost.
A darab inspirációját – mint arról a rendező, Kelemen Kristóf több alkalommal nyilatkozott – Vásárhelyi Mária Valahogy megvagyunk – Snagovi emlékkönyv című műve adta (Kritikánk: Ördög a részletekben, Magyar Narancs, 2020. július 11.), amely Nagy Imre és társai plusz a családtagjaik romániai fogva tartásának történetéről szól dokumentumok és személyes visszaemlékezések alapján.
A Jovánovics-tanítványként, szobrász szakon végzett Bálványos egyéni kézjegye a különfélébb munkáin is rajta van. Egy törött szék volt az origó: e darabjaira hullott hétköznapi tárggyal lépett ki a körplasztika (azaz a klasszikus szobrászat) köréből, hogy egy új formarend (sík relief) lehetőségeit vizsgálja meg.
Olykor maga az LMBTQ-közösség is hajlamos eltúlozni vagy éppen idealizálni az előbújás jelentőségét. Akadnak persze erőfeszítések e narratívák árnyalására, de ezek meg sem közelítik a könnyfakasztó coming out történetek vonzerejét.
Győrffy Ákost kezdettől két dolog foglalkoztatja: a természet és saját maga. Mivel mindkettőt idegennek találja, újra és újra nekiveselkedik, hogy közelebb férkőzzön hozzájuk. A természet Győrffy szövegeiben nem szép. Nem a felüdülés, de még csak nem is a kivonulás terepe, hanem az ember számára érthetetlen, kifürkészhetetlen közeg, amely ugyanakkor egy erősebb, mélyebb, tisztább létezést valósít meg.
