A történész Teleki Pál kutatójaként a két világháború közti miniszterelnökről írt monográfiájával érkezett Ablonczy a magyar történettudományba, majd vált egyre ismertebbé a szélesebb közvélemény előtt is. Az utóbbi másfél évtizedben viszont a neve összeforrt a trianoni békeszerződéshez kapcsolódó legendák összegyűjtésével, és ezek szakszerű cáfolatával.
A 15 éve aktív brit zenekar számára kisebb megpróbáltatással járt, amíg össze tudták rakni az ötödik lemezük anyagát.
Ha szavazni kéne a rocktörténelem legjelentősebb fiktív figurájára, akkor Ziggy Stardust biztosan benne lenne a top 3-ban, sőt talán nyerne is. A karakter több tekintetben is mérföldkőnek számít, jelentőségéből semmit nem veszített, fél évszázad elteltével is ódákat zengenek róla.
Már 2002-ben is tudtuk, hogy David Simon örökérvényű történetet írt, de azt nem sejtettük, hogy húsz évvel később is elég lesz csupán lefújnia a port a feldolgozott alapkonfliktusról ahhoz, hogy egy – a Dróthoz felérni ugyan nem képes, de – aktuális sorozatot készíthessen.
Nem számítottunk rá, hogy épp egy híres nőkről szóló ismeretterjesztő podcasttól kapjuk az utóbbi idők legközérthetőbb és legpontosabb eszmefuttatásait a genderelméleteket övező félreértésekről és rossz szándékú félremagyarázásokról. Az Éva magazin neve alatt futó podcastbe majdhogynem véletlenül futottunk bele.
Egy folytatást nagyon nehéz kizárólag önmagában vizsgálni, egy olyan aprócska mintában, mint a magyar filmipar pedig egyenesen lehetetlen, ami nem feltétlenül tesz jót A játszma megítélésének. Ha az utóbbi idők „jó magyar filmjeire” gondolunk, elsők között juthat eszünkbe Bergendy Péter 2011-es thrillere.
Hans von Bülow szerint a Diabelli-variációk „Beethoven művészetének mikrokozmosza”, Alfred Brendel pedig egyszerűen „a zongoraművek legnagyobbikának” nevezte ezt a 33 variációra épülő darabot, amely a kor zeneműkiadója és félamatőr zeneszerzője, Anton Diabelli témájára született. De nem gondolom, hogy pátoszos hangon kellene beszélni róla.
Falra rajzolt szív a szögesdrót mögött, benne tetovált szám. A hátoldalon pedig Dalos György ajánlásában az erős kijelentés, miszerint a könyv bizonyítja, hogy „Primo Levi, Tadeusz Borowski és Kertész Imre nyomvonalán haladva a 21. században is lehet újat mondani a holokausztról”. És valóban: a mutatvány sikerülni látszik.
A Brüsszelben élő Csáky Marianne nem sűrűn állít ki a magyarországi művészeti helyszíneken, az emlékezet rétegeit firtató munkáit mégis nehéz elfelejteni. Megörökölt töredékekből, globálisan hozzáférhető kulturális emlékekből építkezik, identitáskeresése az otthontalanság traumájából táplálkozik. Mintha nem tartaná fontosnak, hogy interpretációit érvényesnek tekintsük: problémákat vet fel, majd az ismerős, mégis igen meglepő képzettársításokkal magára hagyja a befogadót.
Hamar úrrá lesz rajtunk és aztán végig velünk is marad az érzés, hogy akármi történik ezután, abból már semmi jó nem sülhet ki – hacsak nem az előadás maga, amely, bár iszonyatosan nyomasztó, a művészi sűrítés, a játékosság és a csipetnyi távolságtartó önirónia miatt mégiscsak szórakoztató. Kizlinger Lilla és a TÁP Színház előadása két teljesen különböző közeget mutat meg, sok szempontból mégis hasonló nyomorban vergődő lelkekkel. Azt viszont a nézőkre bízzák, hogy a párhuzamokat, viszonyokat, árnyalatokat a maguk részleteiben és mélységeiben feltárják.
Négy évvel ezelőtt sokan megmosolyogták a hírt, hogy Nick Mason világ körüli turnéra indul egy saját Pink Floyd-programmal. Tették ezt egyebek közt azért, mert a Pink Floyd dobosa már 1987-ben is kisegítő kollégára kényszerült (Gary Wallis játszotta az ún. drum-filleket), mivel az azt megelőző hat évben nem ült a hangszere mögé, és nem igazán bízott önmagában.
A Rolling Stonest a hetvenes évek közepe óta nevezik a „világ legjobb rock and roll zenekarának”, de alig emlékszik valaki arra, hogy azokat az éveket az akkori rajongók inkább gyászkorszaknak nevezték.
A gengszter is csak egy érző ember, vágyik a szépre, a jóra, a romantikára, a művészetre. Főleg a művészetre. Lám, verselésre adja kopasz fejét a kikötő rettegett ura, midőn magányos szíve szerelemre gyúl, s alexandrinusban szerzett költeményeivel hódítaná meg a szupermarket ifjú pénztárosnőjét. S hát mi is a poézis?
Főleg szívre, meg persze szájra megy. A színésznő stand-up komikaként is egyből megszeretteti magát. S azért kicsit májra is megy: Nóra azzal indít, hogy a Kaposvári Egyetem színművészeti szakán töltött diákévei alatt időnként megfordult az egyik hírhedt, bár elmondásában inkább vadnyugati bájjal bíró restiben, ahol már az elején véletlenül összecimbizett egy helyi nagy arccal, akitől az Aranyszív becenevet kapta.
