Elszáll az Orion

Art deco Budapest. Plakátok, tárgyak, terek (1925–1938)

„A témáról eddig még nem született átfogó kiállítás, amely ennyire komplex módon mutatná be a két háború közötti, metropolisszá nőtt Budapest világát” – olvasható a Magyar Nemzeti Galéria beharangozójában, ami alapján az intézmény nyári tárlata éppúgy lehet két­élű nosztalgiával átszőtt szemfényvesztés, mint az urbanizáció kelléktárának tételes feldolgozása történelmi tanulságokkal.

A fókuszba helyezett 1925–1938 közötti időszakot szokás itt-ott a Horthy-éra békés időszakaként emlegetni, de a nagy hullámvasutazás helytállóbb lenne. A húszas évek közepén beindult gazdasági-kulturális felemelkedést a következő évtized elejének gazdasági válsága küldte a padlóra, hogy aztán a háborús készülődés nyomán újra emelkedő pályára kerülhessen. E meglehetősen ellentmondásos időszakot számtalan kutatás dolgozta fel, ám mivel a jelenlegi kormányzat hivatalos emlékezetpolitikájában valóságos aranykorként tekintenek a „nemzeti-konzervatív” évekre, még a legártatlanabb kiállítás esetében is felmerül a történelemhamisítás gyanúja. Különösen a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyarságkutató Intézet koprodukciója, a két évvel ezelőtti Magyar Világ 1938–1940 című kiállítás után, amely az 1938-as esztendővel a fókuszában konkrétan azt állította, hogy „a magyar lakosság jelentős része boldogan ünnepelte a békés területi revíziókat, nyíltan vállalta keresztény hitét és kultúráját”.

A mostani kiállításon nem hangoznak el efféle, finoman szólva is patetikus állítások. A Magyar Nemzeti Galéria nem Szent Istvánnal és a visszakapott Felvidékkel próbál lenyűgözni, hanem az Orion rádiókészülék emlékezetes logójával, a „nagyváros fényeivel”, vonzó démonaival és bűnös szenvedélyeivel, cigarettafüsttel és erotikával. A tárlat szerint az art deco inkább gondolkodásmódot és ízlést tükröz, és csak azután tekinthető művészeti irányzatnak, ha egyáltalán. Egyszerre modern, igényes, eredeti, és bár a hangsúly a látszaton, „a dekoráción” van, egyúttal a külsőségek – a fogyasztás és a felszínesség – művészi szintre emelésén is. Ennek szellemében „art decónak” tekinthető az áramvonalas autóban feszítő filmsztár éppúgy, mint a formatervezett újdonságokkal telepakolt modern lakás, ahol varázsszemű Orion (vagy inkább Telefunken) rádió a házioltár. Igaz, hogy ekkor Magyarországon a hivatalos politikában ugyancsak a külsőségeken volt a hangsúly, ám a díszmagyaros szemfényvesztés sem haladónak, sem modernnek nem volt mondható, inkább a múlt ködében bolyongó paródiának, amely gyanakvással tekint mindenre, mely összeköthető az urbánussal.