Thoreau a hajléktalanszállón

Győrffy Ákos: A távolodásban

Győrffy Ákost kezdettől két dolog foglalkoztatja: a természet és saját maga. Mivel mindkettőt idegennek találja, újra és újra nekiveselkedik, hogy közelebb férkőzzön hozzájuk. A természet Győrffy szövegeiben nem szép. Nem a felüdülés, de még csak nem is a kivonulás terepe, hanem az ember számára érthetetlen, kifürkészhetetlen közeg, amely ugyanakkor egy erősebb, mélyebb, tisztább létezést valósít meg.

Félelmetes, ám vonzó erő működik benne. Ez az intenzív, egyszerű létezés a személy magabiztosságát is kikezdi: ebből fakad, hogy Győrffy műveiben az én nem saját különösségét, belső világának sokszínűségét vagy egyéni élettörténetét viszi színre, hanem megosztottságával, törékenységével szembesül. Mindez olyan táj- és énlírát eredményez, amelynek legközelebbi rokona a világirodalomban Rilke, a magyarban Oravecz Imre költészete, ám előbbinél puritánabb, komorabb, utóbbinál metafizikusabb, elvontabb szemléletű. Kockázatvállaló líra ez: könnyen átcsúszhat üres miszticizmusba, de közel vihet a mindennapi létezéstől távol eső, megrendítő tapasztalatokhoz is. Mindkettőre bőven találni példát az életműben.

Az új verseskönyv két meghatározó tényezője szintúgy a súlyos természet és a bizonytalan én. Sok év eltelt az előző lírakötet, a 2010-es Havazás Amiens-ben óta, időközben divattá vált a poszthumán, az antropocén és az ökoköltészet ‒– ami akár meg is ágyazhat A távolodásban népszerűségének –, Győrffynél mégis mintha másról, inkább sejtetésről, leírásról, tapogatózásról lenne szó. Bár a táj pusztulása vagy az állati létforma is előkerül a versekben, fontosabb az a törekvés, hogy a szövegek a természet intenzív megtapasztalására hangoljanak, megvilágítsanak valamit ebből az önérvényű, az embert mégis elbizonytalanító-felforgató létezésből. Még kevesebb a magyarázat és a kifejtés, mint Győrffynek a 2010-es években megjelent két prózaesszékötetében.