Félelmetes, ám vonzó erő működik benne. Ez az intenzív, egyszerű létezés a személy magabiztosságát is kikezdi: ebből fakad, hogy Győrffy műveiben az én nem saját különösségét, belső világának sokszínűségét vagy egyéni élettörténetét viszi színre, hanem megosztottságával, törékenységével szembesül. Mindez olyan táj- és énlírát eredményez, amelynek legközelebbi rokona a világirodalomban Rilke, a magyarban Oravecz Imre költészete, ám előbbinél puritánabb, komorabb, utóbbinál metafizikusabb, elvontabb szemléletű. Kockázatvállaló líra ez: könnyen átcsúszhat üres miszticizmusba, de közel vihet a mindennapi létezéstől távol eső, megrendítő tapasztalatokhoz is. Mindkettőre bőven találni példát az életműben.
Az új verseskönyv két meghatározó tényezője szintúgy a súlyos természet és a bizonytalan én. Sok év eltelt az előző lírakötet, a 2010-es Havazás Amiens-ben óta, időközben divattá vált a poszthumán, az antropocén és az ökoköltészet ‒– ami akár meg is ágyazhat A távolodásban népszerűségének –, Győrffynél mégis mintha másról, inkább sejtetésről, leírásról, tapogatózásról lenne szó. Bár a táj pusztulása vagy az állati létforma is előkerül a versekben, fontosabb az a törekvés, hogy a szövegek a természet intenzív megtapasztalására hangoljanak, megvilágítsanak valamit ebből az önérvényű, az embert mégis elbizonytalanító-felforgató létezésből. Még kevesebb a magyarázat és a kifejtés, mint Győrffynek a 2010-es években megjelent két prózaesszékötetében.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
