Márpedig Kim Wall svéd szabadúszó újságíró meggyilkolása bőven szolgáltat ilyen összetevőket. A nő 2017 augusztusában szállt be egy koppenhágai vállalkozó/autodidakta mérnök saját építésű tengeralattjárójába, de sosem ért partot. A hajó előbb titokzatos körülmények között elsüllyedt, de a férfi épségben előkerült belőle; az egyetlen kérdés az volt, hová tűnt az újságíró. Ennek magyarázatára újabb és újabb – vadabbnál vadabb – történetekkel állt elő az ismert és sokak által istenített vállalkozó. Evidens volt, hogy hazudik, és ő ölte meg Wallt, de a dán igazságszolgáltatási rendszer sajátosságai miatt szinte lehetetlen volt rábizonyítani a gyilkosságot. Végül a nő feldarabolt testrészei előkerültek a tengerből, és a férfit sikerült meggyanúsítani, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélni. Mindezt annak idején a média idegőrlő fokozatossággal és szadista részletességgel ismertette; így az ügyről szinte mindenhol értesültek. Lindholm ezért nem is pepecsel ennek elismétlésével. Inkább arra koncentrál, ami a bűnügyi dokumentumfilmekben és a krimikben a feszültség hajhászása okán háttérbe szorul: a nyomozás és a vádemelés nehézségeivel, az igazságszolgáltatás útvesztőivel és a bénító gyásszal.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
