Könyv

Kis csínyek, bohó tréfák

G. Sarfatti: Mussolini élete

Kritika

„Először is egy vallomást. Megvetem azokat, akik írásaik és beszédjeik tárgyául engem választanak. Hogy jót mondanak-e rólam, vagy rosszat, az mindegy. Mindenképpen megvetem őket.”

Így kezdődik Benito Mussolini előszava, amelyet a húszas évek közepén megíratott és sokfelé megjelentetett félhivatalos életrajza elé szánt, s ebből a pár mondatból a Duce felhizlalt arroganciája éppúgy jól kiolvasható, akárcsak táborának önfeladó butasága. Igaz, a szerető és önjelölt tanácsadó gyanánt is kitartóan Mussolini körül sürgölődő újságírónő, Margherita Sarfatti voltaképpen csak azt a megvetést kapta imádottjától, amit megérdemelt, s talán hasznos is, ha a kései olvasó rögtön a legelső lapokon észbe veheti, hogy mire is számítson. Kínosan, sőt olykor vérlázítóan buta könyv ugyanis a Dux, magyar címén a Mussolini élete, amely 2021-ben meglepő módon a Kosztolányi-kutatás melléktermékeként jut elénk.

Merthogy 1927-ben nem más fordította magyarra ezt a parttalanul locsogó és harsogóan elfogult életrajzot, mint Kosztolányi Dezső, akinek politikai szimpátiáit és állhatatlanságát jobbára mindmáig tapintatos félrenézéssel szokás elintézni. Hogy e téren alaposabb ismereteket kell szereznünk sokunk kedvenc magyar írójáról, vagyis hogy az irodalomtörténeti kutatásnak itt komoly feladatai vannak, az egészen nyilvánvaló. A híres-hírhedt Pardon-rovattól a Mussoliniről írt cikkek elismerő kitételeiig sok kényelmetlen szöveggel meg kell még ismerkednünk, hogy aztán az Édes Anna végén elhelyezett reflexív önportré olvastán tán mást is érezzünk, ne csupán derűs lenyűgözöttséget.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.