Így kezdődik Benito Mussolini előszava, amelyet a húszas évek közepén megíratott és sokfelé megjelentetett félhivatalos életrajza elé szánt, s ebből a pár mondatból a Duce felhizlalt arroganciája éppúgy jól kiolvasható, akárcsak táborának önfeladó butasága. Igaz, a szerető és önjelölt tanácsadó gyanánt is kitartóan Mussolini körül sürgölődő újságírónő, Margherita Sarfatti voltaképpen csak azt a megvetést kapta imádottjától, amit megérdemelt, s talán hasznos is, ha a kései olvasó rögtön a legelső lapokon észbe veheti, hogy mire is számítson. Kínosan, sőt olykor vérlázítóan buta könyv ugyanis a Dux, magyar címén a Mussolini élete, amely 2021-ben meglepő módon a Kosztolányi-kutatás melléktermékeként jut elénk.
Merthogy 1927-ben nem más fordította magyarra ezt a parttalanul locsogó és harsogóan elfogult életrajzot, mint Kosztolányi Dezső, akinek politikai szimpátiáit és állhatatlanságát jobbára mindmáig tapintatos félrenézéssel szokás elintézni. Hogy e téren alaposabb ismereteket kell szereznünk sokunk kedvenc magyar írójáról, vagyis hogy az irodalomtörténeti kutatásnak itt komoly feladatai vannak, az egészen nyilvánvaló. A híres-hírhedt Pardon-rovattól a Mussoliniről írt cikkek elismerő kitételeiig sok kényelmetlen szöveggel meg kell még ismerkednünk, hogy aztán az Édes Anna végén elhelyezett reflexív önportré olvastán tán mást is érezzünk, ne csupán derűs lenyűgözöttséget.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
