Ez az egyszerre szórakoztató és tanulságos kiállítás két, számunkra kiemelt fontosságú példán szemlélteti, hogyan próbálják saját szekerükbe fogni a múltat a néplélek többé-kevésbé professzionális mérnökei, nálunk és Oroszországban. Hogy kicsit a következtetésig szaladjunk: a számtalan példa dacára is inkább esetlegesnek és alacsony hatásfokúnak tűnő magyar múlthajlítási praktikákhoz képest a putyini Oroszország sok tekintetben előttünk jár, és ez nem csupán a kurzusfilmekre, kulturális presztízsberuházásokra és propagandakiadványokra elszórt milliókon, milliárdokon múlik.
A kiállítás kurátorai (Klaniczay Gábor, Tóth G. Péter), illetve a velük együttműködő kutatók (Olga Kalasnyikova, Kanyó Ferenc, Rév István) egy rendkívül gazdagon dokumentált tárlatot raktak össze, csak győzzük befogadni a megannyi szöveges, képes-hangos illusztrációt – mely folyamnak a végén megpihenhetünk egy, a kiállítótérben felépített jurtában. Az egyes szekciókhoz írt szövegek egyszerre tájékoztatnak az utóbbi évtizedek történeti-módszertani vitáiról, az új megközelítéseknek köszönhető eredményekről, és arról is, hogyan fordíthatók mondjuk, a molekuláris biológia kínálta innovációk a múlt mitizálásának szolgálatába. A Colin Renfrew világhírű régész által archeogenetikának elnevezett (manapság sokszor archeogenomikának hívott) tudományterület például a régészek és természettudósok (mindenekelőtt a molekuláris biológusok) együttműködésében rendkívül fontos eredmények sorát szállította az elmúlt években – ezekből is kapunk egy kiadós válogatást. Ugyanakkor a kiállítás kurátorai és szerzői afelől sem hagynak szemernyi kétséget sem, hogy a politikai megrendelők el is téríthetnek amúgy ígéretes kutatásokat, pláne, ha erre a történészként amatőr genetikus kutatók maguk is hajlamosak (mint történt ez a szaktudásukat a hun leszármazás elméletének alátámasztására szánó szegedi genetikus duóval). Aba Sámuel teljes genomvizsgálata például (mely a kásleri hipotézis szerint egyenesen Attiláig vezet majd vissza minket) csupán az érme egyik oldala. A hivatalos emlékezetpolitika másik, még fontosabb szelete a magyar külpolitika Orbán-kori „turanista”, „eurazsianista” fordulatának alátámasztása a magyarság keleti eredetének, hun-szkíta leszármazásának hangsúlyozásával. Mindehhez újabb kutatóműhelyeket is létrehoztak, de igyekeztek felkarolni az önszorgalmú hagyományőrzők kezdeményezéseit is, hiszen kormányunknak szüksége volt az őstörténeti ezotéria terén különösen aktív mindenkori széljobb politikai erő szavazataira is.
A félresikerült kvázi történeti kurzusművek (meg a nagyon is sikeres legújabb Hunyadi-eposz) plakátjai és trailerei is a kiállítás részét képezik, ahogyan az őspálosok „titkának” leleplezése is. Ők azok, akik a táltos hagyományt vitték volna tovább, szinte búvópatakként, magukat derék keresztény (s tényleg magyarországi alapítású) remeterendnek álcázva.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
