Nem tudjuk, milyen lett volna az ő olvasatában a humort és játékosságot bár nem nélkülöző, de a mélyére tekintve mégiscsak éjsötét színmű (nem véletlen, hogy benne a megtestesülő Éj mondja ki a szerző mindent átértékelő szavait az emberi lét hiábavalóságáról), és most, hogy figura- és háttérterveinek, valamint forgatókönyvének felhasználásával tanítványai elkészítették a Csongor és Tünde című filmet – már nem is fogjuk megtudni. Ugyanis.
Ha a nem győzöm hangsúlyozni, milyen jelentős alkotó Dargay ötlete volt infantilizálni nem csak a történetet, de a hangvételt is, akkor jobb lett volna az asztalfiókban hagyni a tervet. Ha meg a voltaképpeni alkotók találták ki a dramaturgiát, kardinális helyeken avatkozva be Vörösmarty művébe (már a kezdésnél a várából kiszökő, unatkozó királyfival, aki pont nem járt be „Minden országot”, „Minden messze tartományt”, kimegy picit levegőzni, és máris a csodás almafánál találja magát), az méltatlan Dargayhoz. Nem azokat a kérdéseket veti fel a film, amelyeket a filozofikus, az egzisztencializmust száz évvel megelőző „egzisztencialista” dráma az emberi választások értékéről és értelméről (Tünde a halált is választja, amikor Csongort választja), hanem végigrohan a sztorin, azon igyekezve, hogy követhető, befogadható legyen a történet alsósok számára is. A mozi csak 6 éven aluliaknak nem ajánlott. Ehhez természetesen egy olyan szöveg kell, amelyet az alsós is megért, ezért időnként egy önmagában szellemes, olykor szellemeskedő szöveggel helyettesítik Vörösmarty kétségtelenül nem egyszerű, viszont gyönyörű sorait. Ami az irodalom (egyáltalán: a művészet) mint olyan félreértéséről tanúskodik. Olyan, mint a manapság divatos „klasszikusok újramesélése”. A műalkotástól elválaszthatatlan annak nyelvezete, annak megváltoztatása csak az illúziót kelti a szellemi erőfeszítést magának megspóroló olvasóban, hogy ismeri a művet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
