Teszik mindezt egy olyan vizuális keretbe foglalva, amely műfajilag sokkal inkább húz a revü (vagy esetleg a musicalek táncos betétszámai) felé, mint a kortárs vagy modern tánckoreográfiák irányába. A mozdulatnyelv vegyessége akár alá is támaszthatta volna e koncepciót, amelyben nincs cselekményes történetszál, hanem etűdökből álló jelenetsor alkotja a librettót, de néhány jelenettől eltekintve nem láthattunk kreatív, eredeti vagy formabontó mozgássorokat, mozdulatkreációkat. A művészetelméleti fejtegetések pedig nem jutottak mélyebbre a vonatkozó közhelyek felsorolásánál.
A koreográfus e koncepció ellenére sem tudott teljesen elszakadni a történetmeséléstől, így egy laza koherenciájú előadást készített. A nyitóképben egy Vasarely-kiállítás megnyitóján járunk, ahol egy elit műpártoló társaság (Kamarás Iván, Vári Éva, Kiss-B. Atilla, Uhrik Teodóra) beszélgetését halljuk kihangosítva, akik a művészetről és Vasarely pécsi kötődéséről beszélnek, meglehetősen didaktikusan. Komolyan elhangzik, hogy „művészet nélkül lehet élni, csak nem érdemes”, mint ahogy az is, hogy „színház az egész világ”. Ünnepélyes fekete jelmezük és uniformizáló vastag, fekete keretes szemüvegük aláhúzza a pátoszt. Bár a színészi játék hiteles és megismerhetjük például Kamarás Iván kortárstáncos adottságait is egy rövid kontakttánc erejéig, a színészek jelenléte és direkt jeleneteik idegenül hatnak az előadásban. Ahogyan a pécsi színésznő, Győrfi Anna és a harmonikaművész Kéméndi Tamás jelenete – ők Edith Piaf legismertebb sanzonjait (pl. a La vie en rose-t) adják elő – is érthetetlen és kizökkentő. E kis műsor önmagában kellemes élmény, de nem ennek az előadásnak a részeként. Mindezen elemek révén az előadás ugyanis a könnyedebb zenés színpadi műfajok paneljeiből létrehozott, színvonalában ingadozó egyveleggé válik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
