Kiállítás

Reménybuborékok

Mayer Éva: Terra incognita

  • Révész Emese
  • 2021. június 9.

Kritika

Mayer Éva művei ott kezdődnek, ahol az orvosok már csak tanácstalanul széttárják a kezüket. De hogyan is lehetne beszélni arról a testi „fogyatékosságról”, amelynek nincs látható jele, a lelken mégis mély sebet üt?

A fiatal nő látszólag egészséges, haja selymes, látása éles, intellektusa kristálytiszta, épp csak hiányzik az öléből egy csecsemő. De a meg nem született gyermekek az anyák gondolataiban olykor megszületnek. A meddőséggel stigmatizált nők gyakran olyan súlyosan traumatizálódnak az egészségügyben, majd a családban is, hogy idővel magukba zárkóznak, és sokszor csak sorstársaik előtt tudnak megnyílni. Mayer Éva az ő hangjukat szólaltatja meg kiállításán, velük beszéli ki személyes tragédiáját. Szembesít a meddőség társadalmi tabujával; belső nézőpontja betekintést enged a gyászfolyamat és traumafeldolgozás mély réte­gei­be. Oda, ahol már csak az önmagába forduló kuporgó csend honol. Oda, ahová rendszerint csak az lát be, aki maga is átment a hiány és veszteség személyes szenvedéstörténetén.

A terápiás célú alkotás, a traumafeldolgozás önmagában nem teremt értéket. Mayer Éva azonban a személyes veszteségeket kivételesen hiteles és magas szintű műalkotások sorozatává transzponálja. Műveit dokumentatív pontosság, felkavaró személyesség és mágikus erejű szimbolizmus sajátos elegye jellemzi. Ez érvényesült a betegségtéma első felütésekor, a 2007-es megrázó erejű Diagnózis című sorozatában is, amikor röntgenképeket akasztott ruhafogasra; majd a vőlegénye tragikus elvesztése után a Szakítópróba című ciklus képein, ahol privát fotók motívumaiból konstruált közlekedési táblákat. Noha kép­grafikusként végzett, nem elégszik meg a nyomtatott-keretezett falikép szolid illúziójával, a képeiből tárgyakat konstruál, azokból installációkat alkot, így késztetve a nézőt, hogy fizikai­lag is belépjen az érzelmi labirintusba, mint­egy testi élményként átélve azt. Mayer kiállításán nem lehet pusztán szemlélőként viselkedni: bevon érzelmileg a saját gondolati-emocionális körébe.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.