Reménybuborékok

Mayer Éva: Terra incognita

Mayer Éva művei ott kezdődnek, ahol az orvosok már csak tanácstalanul széttárják a kezüket. De hogyan is lehetne beszélni arról a testi „fogyatékosságról”, amelynek nincs látható jele, a lelken mégis mély sebet üt?

A fiatal nő látszólag egészséges, haja selymes, látása éles, intellektusa kristálytiszta, épp csak hiányzik az öléből egy csecsemő. De a meg nem született gyermekek az anyák gondolataiban olykor megszületnek. A meddőséggel stigmatizált nők gyakran olyan súlyosan traumatizálódnak az egészségügyben, majd a családban is, hogy idővel magukba zárkóznak, és sokszor csak sorstársaik előtt tudnak megnyílni. Mayer Éva az ő hangjukat szólaltatja meg kiállításán, velük beszéli ki személyes tragédiáját. Szembesít a meddőség társadalmi tabujával; belső nézőpontja betekintést enged a gyászfolyamat és traumafeldolgozás mély réte­gei­be. Oda, ahol már csak az önmagába forduló kuporgó csend honol. Oda, ahová rendszerint csak az lát be, aki maga is átment a hiány és veszteség személyes szenvedéstörténetén.

A terápiás célú alkotás, a traumafeldolgozás önmagában nem teremt értéket. Mayer Éva azonban a személyes veszteségeket kivételesen hiteles és magas szintű műalkotások sorozatává transzponálja. Műveit dokumentatív pontosság, felkavaró személyesség és mágikus erejű szimbolizmus sajátos elegye jellemzi. Ez érvényesült a betegségtéma első felütésekor, a 2007-es megrázó erejű Diagnózis című sorozatában is, amikor röntgenképeket akasztott ruhafogasra; majd a vőlegénye tragikus elvesztése után a Szakítópróba című ciklus képein, ahol privát fotók motívumaiból konstruált közlekedési táblákat. Noha kép­grafikusként végzett, nem elégszik meg a nyomtatott-keretezett falikép szolid illúziójával, a képeiből tárgyakat konstruál, azokból installációkat alkot, így késztetve a nézőt, hogy fizikai­lag is belépjen az érzelmi labirintusba, mint­egy testi élményként átélve azt. Mayer kiállításán nem lehet pusztán szemlélőként viselkedni: bevon érzelmileg a saját gondolati-emocionális körébe.