Kritika

Friedrich Barnabás Pikszis Kultúrpontban látható kiállításának egyik „üzenete” az, hogy a rendszerváltás óta semmi sem változott, hogy szüleink, nagyszüleink vizuális kultúrához való viszonya mint­egy determinálja, hogy mi magunk miként viszonyulunk a világhoz.

Robert Jay Mathews adócsalóként kezdte, majd rabló lett és gyilkos, aki valamiféle – szélsőjobbos, neonáci – ideológiát igyekezett keríteni bűnös működéséhez. Justin Kurzel filmje, A Rend jelentős hangulatfestő erővel és néhány kiváló színészi alakítással ábrá­zol­ja gazemberi pályafutását.

A tanár, aki a tengert ígérte című filmben telefonhívást kap egy fiatalasszony: lehet, hogy megtalálták a spanyol polgárháború alatt meghalt dédapját egy Barcelonától 500 kilométerre lévő tömegsírban. Elutazik hát nagyapja gyermekkorának helyszínére, hogy összerakja a széthullott mozaikot.

Payal Kapadia szülővárosának, Mumbainak címezi Minden, ami fénynek tűnik című érzékeny, finoman lüktető filmjét.

Számos olyan női tudós van, akikről nem is hallottunk, míg találmányaikról és a velük dolgozó férfiakról igen. David Auburn erről szóló alkotása a 21. század legtöbbet játszott Broadway-előadása lett, a Centrál Színház előadása pedig semmiben nem szenved hiányt a darabból készült mozival szemben. 

Christoph Ransmayr legújabb magyarul megjelent könyvét nevezték már útikönyvnek, afféle szabálytalan memoárnak egy világutazó tollából, de definiálták vaskos novellagyűjteménynek és rendhagyó regénynek is. Ez az utazó azonban hiába látja a világ legkülönlegesebb helyeit és figuráit, nárcisztikusan folyton ugyanazt keresi, bárhová is megy – saját magát.

Ahogyan a Sing Singben a fegyveres rablásért, kábítószer-kereskedésért, sikkasztásért elítélt emberek ötletelnek, sőt táncra is perdülnek, az segít meglátni a súlyos figurákba temetett gyermeket, akiből annyi minden lehetett volna – s talán lehet is még.

Gilles Ségal először 1984-ben bemutatott A bábjátékos című darabjának fókuszában a holokauszt áll. Balázs Zoltán rendező a debreceni Csokonai Színház alkotóival egyszerre látványos és intim produkciót rakott össze a darabból.

Arnold Schönberg azért fontos zeneszerző, mert beteljesítette a zenei fejlődésnek azt a fordulatát, amelyet – ha merészek vagyunk – Bach „jól hangolt” zongorája óta ígért a zenetörténet.

A magyar neoavantgárd egyik legfontosabb alakjának életművéből most négy alkotás látható a Vintage Galériában, megtekintésekor fontos, hogy néha háttérbe toljuk mentális beidegzettségeinket.

A sorozat számtalan olyan munkafolyamatot megmutat, amilyeneket egyébként esélyünk sem lenne látni. Kritika.

Leigh Whannell filmjében a zoonózisként ábrázolt vérfarkaskór a mérgező maszkulinitás és a generációkon át öröklődő erőszakos mintázatok leképezése.

Az Emma és a halálfejes lepke minden tekintetben úttörő jelentőségű: olyan film még nem volt, amely a Kárpát-medencében élő népek kölcsönös gyűlöletének kontextusába helyezte volna a zsidóság elpusztítására irányuló bűncselekmény-sorozatot.

Nem egyértelmű, hogy Halina Reijn filmjét, a Jókislányt a valódi gondolatébresztés motiválja, vagy csak alibit keres az erotikus thrillerhez.