Viktóriát nem a szabadságharc időszaka érdekli, hiába szeretné a túlbuzgó Oltványiné Hincz Julianna (Fekete Linda), a biológia–kémia tanár, hogy a színjátszó kör vigyen a műbe egy kis hazafias szellemet. Hiszen miért is ne helyezhetnék Jászai életét a valóságosnál kicsit korábbra? Julianna nem áll le, folyton furkálja őt, de Viktória higgadt marad. Pedig van más gondja is: a lánya, Andrea (Magashegyi Nóra) kilátástalan anyagi helyzete és érzelmi élete például, és hát az övé sem sokkal szerencsésebb. Csoda-e, ha szép lassan Jászai Marivá lényegül át, és egy másik világba menekül a saját gondjai elől? Fokozatosan vértezi fel magát Jászai legerősebb szerepének, Médeiának (annak idején Medeának) a tulajdonságaival, akivel erős sorsközösséget érez, mert mindkettőjüket becsapták, nőiségükben megalázták. Egy idő után igazi tragikává változik. Keretes a darab szerkezete: mind a kezdésnél, mind a befejezésnél ugyanaz a zene és modern törzsi táncnak beillő mozdulatsor fokozza a drámaiságot, csak amíg a kezdetek kezdetén ez bemelegítésként is értelmezhető, addig a befejezésnél a jelenet katarzissá tisztul, egy apró, de jól irányzott csattanótól.
Kárpáti Barbara kidomborítja Viktória jellemfejlődését, alakításában tetten érhetők az átlényegülés főbb állomásai. Látjuk, ahogyan a két figura fedésbe kerül, és dicsérni lehet őt Médeia monológjában is. Fekete Linda szintén jó az őrmesteresre vett, a nőiességnek még a látszatát is kerülni igyekvő Juliként, de az ő játéka itt-ott egysíkú. A többiek pedig vagy túlságosan rájátszanak a szerepükre, vagy túl kevesek. Kovács Zsófia ’Cuci’ cicája és Pintér Zoltán Dániel ’Kátyú’ kutyája pedig gyermeki naivitást visz a történetbe, néhol azonban a meseszerűség annyira túlteng, hogy ezáltal mintegy zárójelbe is kerül maga a feltámadás.
Szelle Dávid hozza Bercit, Viktória minden hájjal megkent ismerősét – nem mellesleg ő a darab rendezője is. Remekül vegyíti a prózát a mozdulatszínházas elemekkel, így a kevés szereplő és a minimális díszlet-jelmez ellenére kifejezetten mozgalmas az előadás. A mozgáson kívül meghatározó még a fehér egyenmaszkok használata, amelyeket a színpad köré aggattak, mintegy díszletelemként, ám a háttérben lévők ezeket rendre felveszik, jelezve az arctalan tömeg jelenlétét.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
