Könyv

Vörösök, proletárok

Papp István: A magyar kommunisták 1918–1989

Kritika

Annak a fényében, hogy 1990 előtt a párt történetével kizárólag az erre a feladatra delegált MSZMP Párttörténeti Intézet foglalkozott, talán nem meglepő, hogy a kiváló történésznek, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára kutatójának most megjelent munkája az első nem „belülről” érkezett összefoglaló a kommunista eszme és gyakorlat sajátos magyarországi karrierjéről.

A Párttörténeti Intézet kebelén születtek a többé-kevésbé „vonalas”, az egykor hivatalos marxista–leninista ideológia és frazeológia talajáról kiinduló elemzések, amelyek a Kádár-rendszer mint kívánt végcél felől értelmezték a múlt eredményeit és kényszerűen bevallott hibáit (ennek dacára ebben a korszakban is születtek értékes munkák, mint mondjuk Borsányi György Kun Béla-monográfiája, amelyet kinyomtatása után tíz évig, egészen a rendszerváltás hajnaláig tartott raktárban a rezsim).

Papp könyvéből is kiderül, hogy a kommunista mozgalom folyton hátrafelé nézett, közben saját korábbi hibáit és tévedéseit próbálta korrigálni – a szerző idézi Grósz Károlyt, az egyik utolsó kommunista vezetőt, aki ezt így fogalmazta meg Gorbacsovnak: „Nálunk a párt története – állandó elhatárolódás a múlttól.” Tették ezt hol elvszerűségből, hol hipokrita színlelés következtében, ahogy mondjuk Rákosi próbálta kezdetben népfrontosra, koalíciókompatibilissé varázsolni saját sztálinista pártját, mélyen hallgatva maga és pártja 1919-es, gyászos emlékű előéletéről.

A mozgalom izgalmas dinamikája miatt az egyszer megtagadott múlt ismét a fénylő előképek közé kerülhetett – feltéve, ha az egykori szemtanúk közül már kevesen voltak életben. Így került a Tanácsköztársaság a Kádár-kor kanonizált, évente egyszer hivatalosan megünnepelt előképei közé – miközben a 19-esek a párt egyik egzotikus irányzatát alkották. Bár a hivatalos marxizmus–leninizmus inkább a társadalmi-gazdasági osztályok mozgásait helyezte a középpontba (amit hatásosan ellensúlyozott a gyakorlatban az ilyen-olyan minőségű vezető személye köré felépített kultusz), a magyar kommunista mozgalom története bővelkedett a színes egyéniségekben. Mi több, az 1918-as alakulástól az 1989-es megszüntetve megőrzésig eltelt bő hét évtizednyi idő jól szakaszolható, ha úgy tetszik 3+1 jelentős, karizmatikus (és különböző mértékben kártékony) kommunista vezető regnálása révén. Az is jellemző, hogy négyük (Kun, Rákosi, Kádár, illetve Nagy Imre) közül kettőt saját elvtársai végeztek ki, egy kirgizisztáni emigrációban halt meg, egy pedig (közülük utoljára: Kádár) bukott politikusként és emberként végezte, hasadt tudattal. Hangsúlyosak a származás kérdései: Papp is választ keres arra, miért domináltak (főleg a mozgalom korai időszakában) a zsidó származású, tipikusan közép­osztálybeli, esetleg az üzleti-pénzügyi elitből származó vezetők a kommunista mozgalomban. És arra is, miért volt Kádár különleges, a maga tényleg „proletár” hátterével.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.