A Párttörténeti Intézet kebelén születtek a többé-kevésbé „vonalas”, az egykor hivatalos marxista–leninista ideológia és frazeológia talajáról kiinduló elemzések, amelyek a Kádár-rendszer mint kívánt végcél felől értelmezték a múlt eredményeit és kényszerűen bevallott hibáit (ennek dacára ebben a korszakban is születtek értékes munkák, mint mondjuk Borsányi György Kun Béla-monográfiája, amelyet kinyomtatása után tíz évig, egészen a rendszerváltás hajnaláig tartott raktárban a rezsim).
Papp könyvéből is kiderül, hogy a kommunista mozgalom folyton hátrafelé nézett, közben saját korábbi hibáit és tévedéseit próbálta korrigálni – a szerző idézi Grósz Károlyt, az egyik utolsó kommunista vezetőt, aki ezt így fogalmazta meg Gorbacsovnak: „Nálunk a párt története – állandó elhatárolódás a múlttól.” Tették ezt hol elvszerűségből, hol hipokrita színlelés következtében, ahogy mondjuk Rákosi próbálta kezdetben népfrontosra, koalíciókompatibilissé varázsolni saját sztálinista pártját, mélyen hallgatva maga és pártja 1919-es, gyászos emlékű előéletéről.
A mozgalom izgalmas dinamikája miatt az egyszer megtagadott múlt ismét a fénylő előképek közé kerülhetett – feltéve, ha az egykori szemtanúk közül már kevesen voltak életben. Így került a Tanácsköztársaság a Kádár-kor kanonizált, évente egyszer hivatalosan megünnepelt előképei közé – miközben a 19-esek a párt egyik egzotikus irányzatát alkották. Bár a hivatalos marxizmus–leninizmus inkább a társadalmi-gazdasági osztályok mozgásait helyezte a középpontba (amit hatásosan ellensúlyozott a gyakorlatban az ilyen-olyan minőségű vezető személye köré felépített kultusz), a magyar kommunista mozgalom története bővelkedett a színes egyéniségekben. Mi több, az 1918-as alakulástól az 1989-es megszüntetve megőrzésig eltelt bő hét évtizednyi idő jól szakaszolható, ha úgy tetszik 3+1 jelentős, karizmatikus (és különböző mértékben kártékony) kommunista vezető regnálása révén. Az is jellemző, hogy négyük (Kun, Rákosi, Kádár, illetve Nagy Imre) közül kettőt saját elvtársai végeztek ki, egy kirgizisztáni emigrációban halt meg, egy pedig (közülük utoljára: Kádár) bukott politikusként és emberként végezte, hasadt tudattal. Hangsúlyosak a származás kérdései: Papp is választ keres arra, miért domináltak (főleg a mozgalom korai időszakában) a zsidó származású, tipikusan középosztálybeli, esetleg az üzleti-pénzügyi elitből származó vezetők a kommunista mozgalomban. És arra is, miért volt Kádár különleges, a maga tényleg „proletár” hátterével.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
