A szintézis alkotója, akire hatott a minimalizmus, a multimédiás művészet, az avantgárd, s nem mellékesen Bartók Béla, nem csak a népzenei inspirációk okán. Valamint egy gyermekkori élmény: a kulturális forradalom idején, amikor elszakították a szüleitől és rizsföldekre küldték, a vörösgárdisták gépfegyverrel lőttek egy egyetemi campust, zongorákat használva barikádként. A húrok zengtek és szakadtak a fegyverropogás közben, aztán csend lett. Tan Dun húszéves is volt már, mire először hallotta Bach zenéjét, s végül is ez sodorta a zeneszerzői pályára, amelyen Hans Werner Henze, a német avantgárd notórius „alakváltója” volt első meghatározó mestere.
A kezdettől törekedett rá, hogy a keleti világlátást és esztétikát nyugati eszközök segítségével megjelenítse. Első nagyobb sikerét A taoizmusról című szimfonikus költeménye hozta el, írt operákat és „vízi passiót” Máté evangéliuma után, hogy aztán Ang Lee és Csang Ji-mou már említett wuxia harcművészeti filmjeivel érjen el a tömegekhez. Rögeszmésen színpadi szerző: ahogy a hagyományos kínai zenében is több színpadiasságot követel, mint a mi hangversenytermi rituáléink, úgy az ő versenyműveit, szimfonikus alkotásait és egyéb műveit nem csak hallgatni, de nézni is élmény.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
