Tévésorozat

Neonmennyország

Egy Malice nevű város

Kritika

A Guy Ritchie-féle gengszterek már jó ideje kikiáltották függetlenségüket az alkotójuktól, s manapság már magának Ritchie-nek is csak ritkán sikerül belépnie területükre, és eredeti módon vászonra adaptálnia kalandjukat.

A gyors beszédű, mocskos szájú, egyedi öltözetű – környezetük és saját bevallásuk szerint is piszkosan stílusos – bűnözőkkel most az a Nick Love tett próbát, akit eddig is a legnagyobb brit popkulturális közhelyek foglalkoztattak: készített már filmet a londoni rendőrség elit egységéről (Sweeney – A törvény ereje), a legendásan bulimániás angol fiatalokról (Goodbye Charlie Bright) és a hasonlóan közismert futballhuligánokról (Futball faktor).

Jelen sorozata úgy indul, mint minden valamirevaló Guy Ritchie-koppintás, ráadásul maga Jason Flemyng (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső; Blöff) is megjelenik: ő alakítja Albert Lordot, a Lord család senkit és semmit nem tisztelő fejét. A Lordok a 80-as évek cockney gengszterei, akiknek neve egykor London valamennyi utcáján rettegést váltott ki. Ezek az idők azonban elmúltak, ma már inkább csak a nosztalgia tartja fejüket a víz fölött. A család fekete báránya, Gene hazalátogat és viszi magával friss kedvesét, Cindyt is, aki elsőre nem nyeri el a rokonok tetszését – az ellenszenv pedig kölcsönös. Egy rivális banda épp ekkor érzi úgy, hogy eljött az idő a hatalomátvételre: az összecsapás véres leszámolás helyett azonban inkább a Pál utcaiak és a vörös ingesek csatáját idézi. Ahhoz hasonló drámai fordulattal is végződik: Cindy a barátja segítségére sietve megöli az egyik kiérkező rendőrt. Nincs mese, a fiataloknak menekülniük kell, el is húzzák a csíkot a spanyol Costa del Solra, ahol Gene nagybácsija vár rájuk. Róla kiderül, hogy egyáltalán nem az a nagystílű gengszter, akinek hirdeti magát: egy kölcsönházban éli fény­űzőnek hazudott életét, miközben egy bárban énekel. Van viszont egy szép nagy kiaknázatlan földdarabja és egy ambiciózus terve, amellyel a spanyol Riviéra legnagyobb játékosai közé emelkedne: hatalmas szállodakomplexumot szeretne építtetni. Cindy és Gene a kezdeti ellenérzéseik ellenére betársulnak, s már csak a helyi bűnözőket, korrupt politikusokat, a földjükre települő cigányokat, a marokkói drogkartell tagjait és a holland csempészeket kell legyőzniük vagy épp maguk mellé állítaniuk, miközben a múltjuk is feszt utánuk nyúlkál.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.