Tévésorozat

Neonmennyország

Egy Malice nevű város

Kritika

A Guy Ritchie-féle gengszterek már jó ideje kikiáltották függetlenségüket az alkotójuktól, s manapság már magának Ritchie-nek is csak ritkán sikerül belépnie területükre, és eredeti módon vászonra adaptálnia kalandjukat.

A gyors beszédű, mocskos szájú, egyedi öltözetű – környezetük és saját bevallásuk szerint is piszkosan stílusos – bűnözőkkel most az a Nick Love tett próbát, akit eddig is a legnagyobb brit popkulturális közhelyek foglalkoztattak: készített már filmet a londoni rendőrség elit egységéről (Sweeney – A törvény ereje), a legendásan bulimániás angol fiatalokról (Goodbye Charlie Bright) és a hasonlóan közismert futballhuligánokról (Futball faktor).

Jelen sorozata úgy indul, mint minden valamirevaló Guy Ritchie-koppintás, ráadásul maga Jason Flemyng (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső; Blöff) is megjelenik: ő alakítja Albert Lordot, a Lord család senkit és semmit nem tisztelő fejét. A Lordok a 80-as évek cockney gengszterei, akiknek neve egykor London valamennyi utcáján rettegést váltott ki. Ezek az idők azonban elmúltak, ma már inkább csak a nosztalgia tartja fejüket a víz fölött. A család fekete báránya, Gene hazalátogat és viszi magával friss kedvesét, Cindyt is, aki elsőre nem nyeri el a rokonok tetszését – az ellenszenv pedig kölcsönös. Egy rivális banda épp ekkor érzi úgy, hogy eljött az idő a hatalomátvételre: az összecsapás véres leszámolás helyett azonban inkább a Pál utcaiak és a vörös ingesek csatáját idézi. Ahhoz hasonló drámai fordulattal is végződik: Cindy a barátja segítségére sietve megöli az egyik kiérkező rendőrt. Nincs mese, a fiataloknak menekülniük kell, el is húzzák a csíkot a spanyol Costa del Solra, ahol Gene nagybácsija vár rájuk. Róla kiderül, hogy egyáltalán nem az a nagystílű gengszter, akinek hirdeti magát: egy kölcsönházban éli fény­űzőnek hazudott életét, miközben egy bárban énekel. Van viszont egy szép nagy kiaknázatlan földdarabja és egy ambiciózus terve, amellyel a spanyol Riviéra legnagyobb játékosai közé emelkedne: hatalmas szállodakomplexumot szeretne építtetni. Cindy és Gene a kezdeti ellenérzéseik ellenére betársulnak, s már csak a helyi bűnözőket, korrupt politikusokat, a földjükre települő cigányokat, a marokkói drogkartell tagjait és a holland csempészeket kell legyőzniük vagy épp maguk mellé állítaniuk, miközben a múltjuk is feszt utánuk nyúlkál.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.