Kiállítás

Néz a pénz

Carlos Aires: Cry Me a River  

  • Erdei Krisztina
  • 2022. május 11.

Kritika

A spanyol származású képzőművész a személyes tapasztalatait előbb rögeszmékké duzzasztja, majd abszurd alkotások formájában tárja a közönség elé. Művei tetszetősek: fekete-fehér képek aranybetűs Queen-idézetekkel, táncoló rohamrendőrök barokk bálteremben, gondosan kivágott bankjegyeken feltűnő ismerős és ismeretlen arcok.

Könnyű kapcsolatba lépni felvetéseivel, mert szinte mindenkiben felidéződnek a slágerek, felismerjük a közszereplők, politikusok arcát. Tudjuk, hogy kik néznek vissza ránk, mégis zavarban vagyunk a tekintetek tüzében, hiszen kiüresedett ikonjaink különös kontextusban térnek vissza, és e szépen kidolgozott alkotások nem hagyják, hogy boldogan, a régi, megszokott fénytörésben lássuk őket. A Budapest FotóFesztivál keretei között megrendezett kiállítás egy tömegkulturális és történelmi ismereteinkre egyaránt építő, különböző technikákat ötvöző, nagyon izgalmas alkotót mutat be.

Carlos Aires a Granadában szerzett képzőművészeti diplomája után Hollandiában, Belgiumban és New Yorkban is tanult, és nemzetközi tapasztalatait könnyedén beépítette a munkáiba. Egy spanyol újság archívumából válogatott képek után egy pillanatra összekapcsolódik az arctalan hajléktalan története Erzsébet királynőével. Ilyen és ehhez hasonló antagonisztikus világokat nyit meg a kiállítás, ahol katasztrófa, ünnepség, erőszak, vágy, szenvedély, szenvedés, halál egymás mellett léteznek. De rögtön be is ugrik egy jól ismert sláger. Táncoljunk vagy merüljünk el a globális kapitalizmusnak köszönhető egyenlőtlenség problémáiban? I want to break free, olvassuk a brit királynő portréján, de honnan is szabaduljunk, mikor annyi kötelék béklyóz?! Egy másik képen Obamáék járják, majd egy fallal odébb két felismerhetetlen rohamrendőr táncol boldogan. Mozdulataikat kevéssé zavarják meg a Disaster című sorozat egyes darabjai, amelyek szinte a sarokba rejtve lapulnak a szemközti falon. Bár nehéz, érdemes lassítani egy percre: e játékos és tragikus térben nagyon felkavaró ez a nagyon precíz technikai megoldásokkal létrehozott látvány. A társadalomkritika, barokk és andalúz kultúra és giccs buja kavalkádja.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.