Könnyű kapcsolatba lépni felvetéseivel, mert szinte mindenkiben felidéződnek a slágerek, felismerjük a közszereplők, politikusok arcát. Tudjuk, hogy kik néznek vissza ránk, mégis zavarban vagyunk a tekintetek tüzében, hiszen kiüresedett ikonjaink különös kontextusban térnek vissza, és e szépen kidolgozott alkotások nem hagyják, hogy boldogan, a régi, megszokott fénytörésben lássuk őket. A Budapest FotóFesztivál keretei között megrendezett kiállítás egy tömegkulturális és történelmi ismereteinkre egyaránt építő, különböző technikákat ötvöző, nagyon izgalmas alkotót mutat be.
Carlos Aires a Granadában szerzett képzőművészeti diplomája után Hollandiában, Belgiumban és New Yorkban is tanult, és nemzetközi tapasztalatait könnyedén beépítette a munkáiba. Egy spanyol újság archívumából válogatott képek után egy pillanatra összekapcsolódik az arctalan hajléktalan története Erzsébet királynőével. Ilyen és ehhez hasonló antagonisztikus világokat nyit meg a kiállítás, ahol katasztrófa, ünnepség, erőszak, vágy, szenvedély, szenvedés, halál egymás mellett léteznek. De rögtön be is ugrik egy jól ismert sláger. Táncoljunk vagy merüljünk el a globális kapitalizmusnak köszönhető egyenlőtlenség problémáiban? I want to break free, olvassuk a brit királynő portréján, de honnan is szabaduljunk, mikor annyi kötelék béklyóz?! Egy másik képen Obamáék járják, majd egy fallal odébb két felismerhetetlen rohamrendőr táncol boldogan. Mozdulataikat kevéssé zavarják meg a Disaster című sorozat egyes darabjai, amelyek szinte a sarokba rejtve lapulnak a szemközti falon. Bár nehéz, érdemes lassítani egy percre: e játékos és tragikus térben nagyon felkavaró ez a nagyon precíz technikai megoldásokkal létrehozott látvány. A társadalomkritika, barokk és andalúz kultúra és giccs buja kavalkádja.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
