A helyszín és a díszlet jórészt ugyanaz. Látjuk az épülést és a pusztulást, a stukkóval díszített, nagy műgonddal felhúzott falak kétszáz évvel később szimpla fedezékként szolgálnak. Az alkotás ugyanúgy gyötrelemmel jár, mint a rombolás. Nyilvánvaló, hogy még Rómában sincs szükség annyi új képre, szoborra, palotára, vásári komédiára, amennyi megszületik, de azért a munka nem áll meg, jöhet járvány, árvíz. A kifinomult szépérzék nemigen teszi jobbá a tehetős embereket, és a legtöbb művész karrierista vagy irigy kutya. Az örök városban Galileit elvi alapon szekálják, miközben van olyan pápa is, akit érdekel a bolygók állása. A nagyúr kocsija az esőben a szűk utcán szembemegy a temetési menettel, fellöki a koporsóvivőket, kiesik a halott, de a hintó a tekintélyelv miatt nem hátrálhat. A nagy ember fullajtárja később segítséget ajánl, hazafuvarozza a temetésről a nőket, és a figyelmességet illik elfogadni. Bigott férfivilág. Nő nemigen lehet építész, ha nem templomot tervez, jobb, ha más neve alatt dolgozik. Egyedül nem mehet el megnézni egy-egy új épület avatását sem, mert férfi kísérő nélkül nem mozdulhat ki. Közben megdöbbentő tüneményként, belibeg Rómába Krisztina svéd királynő, aki katolizált, a szabadságot keresi, és nem érti, hogy a legtöbb, a társaságába került nővel miért nem lehet értelmesen elbeszélgetni. Mintha nem látná, hogy az egyetlen szabadság, ami a nőknek megadatik – legalábbis az arisztokratáknak, és francia földön – a szabadosság. Róma rettenetes bolygó, amelyet nem lehet elhagyni, csak megismerni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
