Kiállítás

Ott repül a kismacska!

Ergy Landau, Budapest – Párizs, 1896–1967

Kritika

A francia fotóművészet harmincas évektől jegyzett alkotója Landau Erzsébet néven született egy jómódú kereskedőcsaládban. Kezdetben Máté Olgánál tanult, s már 1919-ben (23 évesen) megnyitotta első, gyerekportrékra szakosodott műtermét. 

Budapesten több díjat is elnyert (a kiállításon megcsodálhatjuk azt a cirádás oklevelet, amelyet 1922-ben kapott az Országos Művészi Fényképkiállításon), de készített műtermi portrét Thomas Mannról és kettőt is Moholy-Nagy Lászlóról. Moholy-Naggyal szoros barátság kötötte össze, s nemcsak leveleztek, hanem segítették is egymás karrierjét; Landau hírnevét az is megalapozta, hogy Moholy-Nagy szerepeltette az általa szervezett, nagy sikerű Film und Foto című vándorkiállításon.

Landau – az egyre erősödő zsidóellenesség miatt – 1923-ban menekült Párizsba, ahol a következő évben már meg is nyitotta műtermét (ekkor vette fel az Ergy keresztnevet is). A kiállítás főleg az ekkortól készített képekre fókuszál, bár ez sem teljes, hiszen a hagyaték egy része egy elcserélt bőrönd miatt menthetetlenül elveszett. Abból az anyagból kapunk válogatást, amelyet Landau végül a Rapho fotóügynökség igazgatójára bízott; a kurátor pedig a volt igazgató lánya, Kathleen Grosset.

Nem egy szokványos fotókiállítás ez. Az első teremben például azt is megtudhatjuk a művésznőről készült fotókból, hogy milyen csinos és jól öltözött nő volt, és a teljes anyag számos – néhol értelmezhetetlen – dokumentumot is felvonultat; korabeli újságokat, az általa illusztrált könyvet (Le petit Chat, 1957). A legtöbb adaléknak van létjogosultsága, de a két, francia nyelvű, le nem fordított, felnagyított fakszimile szerepeltetésének oka számomra rejtély.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.