Első önálló kötetében, a 2014-ben megjelent Elképzelt Köztársaság – A Magyarországi Tanácsköztársaság utóélete 1945–1989 című hiánypótló munkájában, az 1919-es kommünnek a magyar kollektív emlékezetben elfoglalt szerepét tekintette át a második világháború végétől a rendszerváltásig.
Most megjelent munkája „öt történészi mese” egy előszóval, egy epilógussal és a felhasznált levéltári dokumentum- és szakirodalom-jegyzékkel kiegészítve.
Kollektív erőszak
Apor a tárgyát világosan rögzíti rögtön a bevezető (A történész meséje) második bekezdésében: „Ennek a könyvnek a Magyarországon 1945 őszén, illetve 1946. február és augusztus között kirobbant erőszakos tömegmegmozdulások története a témája.” Talán nem felesleges rögzíteni, hogy pontosan milyen támadásokra utal a szerző – megkockáztatva, hogy az első világháború utáni 1918-as „forró” őszi vidéki paraszti és katonai megmozdulásokhoz képest a második világégést követő (nagyrészt hasonló motivációjú) tömegerőszaknak a kollektív emlékezetben elfoglalt helye sokkal kisebb. Gondoljuk ezt még úgy is igaznak, hogy Závada Pál nagy sikerű regénye, az Egy piaci nap 2016-os megjelenése sokat tett a kunmadarasi – és részben a miskolci – pogromok újbóli köztudatba emeléséért (a kötetre Apor a jegyzeteiben hivatkozik is).
A második világháborút követő másfél évben tömeges erőszakhullám söpört végig az országon, különösen vidéken. 1946. február 23-án Ózdon, március 2-án Békéscsabán, március 7-én Szegváron, március 9-én Mindszenten és Szegeden is. Ezeknek a pogromoknak, „népítéleteknek” és tüntetéseknek az áldozatai molnárok, kereskedők, rendőrtisztek, tanárok vagy épp papok voltak, a tömeges erőszak leghírhedtebb eseményei a május 21-i kunmadarasi és július végi miskolci antiszemita pogromok. Apor e szomorú példákra alapozva ugyan, de elemelkedik a konkrét tárgyától, és kutatásai fókuszába a társadalmi helyzet, a jellemző testi tulajdonságok és az erőszak viszonyát emeli be, ezek egymásra hatására keres válaszokat. Az egész kötet talán leginkább gondolatébresztő és legfontosabb szakmai újdonsága ez a fajta, a különböző erőszaktörténetek megszokott narratíváitól való elrugaszkodás. Aport ugyanis nem az erőszaknak megágyazó előzetes motivációk érdeklik, vizsgálódásának fókusza „az erőszak elkövetésének közvetlen, konkrét helyzeteire” irányul (15. oldal), általánosságban pedig arra, hogy a hétköznapi erőszak honnan eredt és hogyan vált (válhatott) a háborút követő magyar társadalomban a hatalom szereplői által is többé-kevésbé legitimnek tekintett (ideig-óráig tűrt) tömeges eszközzé.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
