Tévétorrent

Odalent, a fenéken

Time

Kritika

Jimmy McGovern és a BBC háromrészes drámasorozata nem bíbelődik sokat az expozícióval: egyből behajítja nézőjét az addig büntetlen előéletű Mark Cobden (Sean Bean) börtönfelvételi procedúrájába.

A folyamat nem kimondottan könyörtelen, de helyette meglehetősen részvétlen: a férfit tüzetesen átvizsgálják (a testét és a holmijait is), kifaggatják étkezési preferenciáiról, orvosi előzményeiről, sőt vallásáról is. A büntetés-végrehajtás világában meglehetősen tapasztalatlan férfinak éppolyan szürreális az élmény, mint az átlagos néző számára. Mark hamarosan találkozik tükörképével és inverzével, Eric McNallyvel (Stephen Graham), aki kirendelt börtönőreként lesz szigorú, de méltányos kísérője ebben az új világban, ahol mindent a hierarchia, az értelmetlen erőszak és a macsó erőfitogtatás ural. Markot sokkolja az új közeg, míg Eric évtizedeket töltött itt. Igaz, a rács másik oldalán.

McGovern lassan, fokozatosan vezeti be nézőjét a fiktív Craigmore börtön mikrokozmoszába, amely mellőzi a szokásos börtönfilmek és szériák bombasztikus konfliktusait és macsós auráját. Mark bűne sokáig homályban marad, hogy a cselekmény stratégiai pontjain még nagyobb dramaturgiai erővel üthesse arcul a nézőt, de ez a bűn teljesen hétköznapi. McGovern figurái hétköznapi emberek, akiket extrém körülmények közé sodor az élet. Markot, a tanárt az alkoholizmusa teszi gyilkossá, Ericet pedig a fia iránti szeretete teszi sebezhetővé és megvesztegethetővé. Ezeknek a mindennapi, esendő alakoknak a segítségével tárul fel lassan egy beteg, funkcióját betölteni képtelen állami intézményrendszer, amelynek eredeti célja a rehabilitáció volna, de még mélyebbre taszítja az elítélteket. A kinti alvilág struktúrái zavartalanul működnek belül is, és ez ellen a rendszer alkalmazottai nem tudnak vagy nem is akarnak tenni. Esetleg még együtt is működnek. A kölcsönös szívességek és az ezek elmaradását követő megtorlások hálójába pedig mindenki belekerül végül – még az olyan békés és puha tenyerű férfiak is, mint Mark. McGovern remek egyensúlyt tart a „nagy struktúrák” és a személyes drámák bemutatása között. A szélesebb perspektíva megóv attól, hogy a börtönrendszert egy csoport rossz útra tévedt vagy peches ember magánügyének lássuk, az intimebb kislátószög pedig elveszi a rendszerkritikus üzenet agitpropos élét, amitől a sorozat hideg és szenvtelen maradna.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.