Könyv

Váratlanul

Sally Rooney: Intermezzo

Kritika

Az ír szerző negyedik, sakkal erősen átitatott regényének szervező motívumai a szereplők éle­tébe érkező nem várt elemek.

A cím is erre utal, az intermezzo kifejezést ugyanis a sakkban az olyan lépésekre használják, amelyek nem illenek az addigi mintába. A műben öt hős élete billen meg. Egyikük a sikeres és menő dublini fiatalok életét élő, mindenhol népszerű Peter, aki kibogozhatatlan érzelmi állapotba kerül volt barátnőjével, Sylviával, és a nála egy laza tízessel fiatalabb Naomival. Eközben Peter öccse, a profi sakkozónak készülő, kicsit autisztikus vonásokat mutató Ivan megismerkedik a nála 12 évvel idősebb Margarettel, hogy aztán egy teljességgel definiálhatatlan párkapcsolat-szerűség épüljön ki kettejük közt. Ötük történetéből Rooney messze legfelnőttesebb regénye született meg, mintha a magáról következetesen keveset eláruló szerző – akiről nagyjából csak annyit tudunk, hogy lelkes marxista és nem szereti elmagyarázni a műveit – a saját műveivel együtt nőtt volna fel.

Rooney működése túlmutat az irodalom keretein, könyveivel ugyanis ablakot nyitott a millenniumi/Snapchat-generáció életére. A végeredmény azért roppant megosztó, mert ebből az ablakból nem valami szép a kilátás. Rooney szereplői távolról nézve hisztiznek, képtelenek érthetően kommunikálni egymással, egész életek csúsznak félre azon, hogy valaki nem mer megírni a másiknak egy üzenetet. Nem is volt mindig igazán érthető, hogy miért megy a hiszti: az esetek nagy részében nagyjából egy rövid sörözés során megoldható konfliktusok köré épült a történet, így akár az a kép is kialakulhat az olvasóban, hogy létezik egy generáció, amelyik nem képes kihúzni a fejét a seggéből. A szerző nem adott igazán kapaszkodót abban sem, hogy ő maga ezzel a néha elviselhetetlenségig tolt teszetoszasággal kritikusa-e a saját megélését és érzelmeit minden elé helyező generációnak, vagy épp azért ilyen népszerű, mert mindezt legitimálja az írásaival. De ebben van az izgalma is: a magyarul 2021-ben megjelent Hová lettél, szép világnál sokszor már egyszerre utálhattuk a köldöknézegető főszereplőket és saját magunkat, amiért magunkra ismertünk bennük. Az előítéleteinket félredobva ugyanis kiderül, hogy Rooney történetei valójában azt mesélik el, hogy nem csak a fordulatos és emlékezetes pillanatokkal telerakott történeteknek a fontosak, sőt a legtöbbünk kisbetűs életének problémái kortól függetlenül közelebb állnak a „hozzá merjek szólni?” szintű kérdésekhez, mint bármi máshoz.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.

„Itt nyugszik fiam, Marcel”

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.

 

Nacionalista internacionálé

Felejtse el mindenki az ósdi románozást vagy szlovákozást, a 2020-as évekre megújult a szélsőjobb: elsősorban a Nyugatot szidják egymás helyett. Június 9. után az Európai Parlamentben már pártcsaládjuk is van.