Kiállítás

Vendégsztárok

Vágyott szépség. Preraffaelita remekművek a Tate gyűjteményéből

  • Révész Emese
  • 2021. június 2.

Kritika

A modernizmust hajlamosak vagyunk formabontó művészeti elgondolásnak tekinteni, amelytől semmi nem áll távolabb, mint a klasszicizálás. Elnézve a preraffaeliták elbűvölően szép festészetét, nehéz elhinnünk, hogy mindez a gyönyörűség a maga születése idején forradalmi tett volt.

A napóleoni háborúktól megcsömörlött bécsi fiatalok 1810-ben a keresztény kora reneszánsz eszményképében kerestek menedéket, valamivel később pedig az 1848-as levert forradalmak traumájára keresett gyógyírt egy csapat angol diák ugyanabban a múltban, s mindezt a 20. századi neoklasszicizmusok hullámai követték. A német nazarénusokban és az angol preraffaelitákban az a közös, hogy a tradíció szabad és egyéni megválasztásával tiltakoztak saját jelenük értékrendje ellen. Sajátos ellenkultúrájuk alapja a régmúlt idealizált erkölcsisége és esztétikuma volt. Visszavarázsolták magukat az itáliai kora reneszánszba, és még tovább, az Artúr-legendák mitikus messzeségébe, így bírálva korukat. A középkori oltárképekért rajongtak, az akadémizmus petyhüdt eszmefestészete ellen festői virtuozitással tiltakoztak. Fotószerű, naturalista festésmódjukkal zavarba ejtő közelségbe hozták a régmúlt hőseit és szentjeit. A kritikusok nehezen találtak rajtuk fogást: a preraffaelita társaságot alapító hét szemtelenül fiatal londoni diák piszkosul tehetséges és lehengerlően művelt volt. (Jellemző, hogy a csapat egyik oszlopos tagja, John Everett Millais 11 évesen, a valaha volt legfiatalabb hallgatóként került be az angol festészeti akadémiára.)

A csavaros nevű művészkör (preraffaelita, azaz a Raffaello előtti korszakot követők) munkái elsőrangú válogatásban, számos remekművel érkeztek hozzánk. Az átlátható gondolati egységekre osztott tárlat tematikus problémakörökön át rajzolja meg a mozgalom művészettörténeti helyét, feltárva a látszólag akadémikus társaság kapcsán azt, ami bennük merészen újszerű volt. Itt van mindjárt a középkormániájuk, ami lehetne laposan historizáló szenteskedés, ám az ő vásznaikon felkavaróan életszerű, forradalmian új reformer életeszményként kel életre. Valamivel Ernest Renan újszövetségi bestsellere előtt ők Jézust már esendően emberinek mutatták. Bár Giotto koráért rajongtak, mégsem a trecento stílusában festettek, hanem olyan anyag­szerű naturalizmussal, amely versenyre kelhetett az akkoriban igen elterjedt albumin fényképekkel.

V?gyott sz?ps?g - Megny?lt az MNG preraffaelita ki?ll?t?sa

 
Dante Gabriel Rosetti: Beata Beatrix (1864-1870 körül) 
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.