Kiállítás

Vendégsztárok

Vágyott szépség. Preraffaelita remekművek a Tate gyűjteményéből

  • Révész Emese
  • 2021. június 2.

Kritika

A modernizmust hajlamosak vagyunk formabontó művészeti elgondolásnak tekinteni, amelytől semmi nem áll távolabb, mint a klasszicizálás. Elnézve a preraffaeliták elbűvölően szép festészetét, nehéz elhinnünk, hogy mindez a gyönyörűség a maga születése idején forradalmi tett volt.

A napóleoni háborúktól megcsömörlött bécsi fiatalok 1810-ben a keresztény kora reneszánsz eszményképében kerestek menedéket, valamivel később pedig az 1848-as levert forradalmak traumájára keresett gyógyírt egy csapat angol diák ugyanabban a múltban, s mindezt a 20. századi neoklasszicizmusok hullámai követték. A német nazarénusokban és az angol preraffaelitákban az a közös, hogy a tradíció szabad és egyéni megválasztásával tiltakoztak saját jelenük értékrendje ellen. Sajátos ellenkultúrájuk alapja a régmúlt idealizált erkölcsisége és esztétikuma volt. Visszavarázsolták magukat az itáliai kora reneszánszba, és még tovább, az Artúr-legendák mitikus messzeségébe, így bírálva korukat. A középkori oltárképekért rajongtak, az akadémizmus petyhüdt eszmefestészete ellen festői virtuozitással tiltakoztak. Fotószerű, naturalista festésmódjukkal zavarba ejtő közelségbe hozták a régmúlt hőseit és szentjeit. A kritikusok nehezen találtak rajtuk fogást: a preraffaelita társaságot alapító hét szemtelenül fiatal londoni diák piszkosul tehetséges és lehengerlően művelt volt. (Jellemző, hogy a csapat egyik oszlopos tagja, John Everett Millais 11 évesen, a valaha volt legfiatalabb hallgatóként került be az angol festészeti akadémiára.)

A csavaros nevű művészkör (preraffaelita, azaz a Raffaello előtti korszakot követők) munkái elsőrangú válogatásban, számos remekművel érkeztek hozzánk. Az átlátható gondolati egységekre osztott tárlat tematikus problémakörökön át rajzolja meg a mozgalom művészettörténeti helyét, feltárva a látszólag akadémikus társaság kapcsán azt, ami bennük merészen újszerű volt. Itt van mindjárt a középkormániájuk, ami lehetne laposan historizáló szenteskedés, ám az ő vásznaikon felkavaróan életszerű, forradalmian új reformer életeszményként kel életre. Valamivel Ernest Renan újszövetségi bestsellere előtt ők Jézust már esendően emberinek mutatták. Bár Giotto koráért rajongtak, mégsem a trecento stílusában festettek, hanem olyan anyag­szerű naturalizmussal, amely versenyre kelhetett az akkoriban igen elterjedt albumin fényképekkel.

V?gyott sz?ps?g - Megny?lt az MNG preraffaelita ki?ll?t?sa

 
Dante Gabriel Rosetti: Beata Beatrix (1864-1870 körül) 
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.