Lemez

World Music: ami közös

Kritika

a nyelveken, a vallásokon, a határokon túl. Íme, az Egyesült Világ.

Monoswezi: Shanu Mono (mint „egy”) és swezi (mint a „világ” egy dél-afrikai nyelvjárásban), egyfelől. De szimpla mozaikszóként is sokat mond a név: Mozambik, Norvégia, Svédország és Zimbabwe első betűiből… Történt ugyanis, hogy egy norvég jazzmuzsikus, a billentyűs és fúvós Hallvard Godal Mozambikban tanyázva összeállt az ütős-gitáros Calu Tsemanéval, és magával csalta Norvégiába, ahol aztán csatlakozott hozzájuk a zimbabwei kalimbás-énekes Hope Masike, valamint két svéd zenész, a dobos Erik Nylander és a bőgős Putte Johander.

Persze, istenigazából nem a származásuk kapcsán vált eggyé a világuk. Hanem mert úgy képesek összegyúrni Godal, Tsemane és Masike szerzeményeit, hogy abból egy kimondottan jellegzetes zenei univerzum teremtődik, éppúgy építve Tsemane és Masike afrikai gyökereire, mint az északi urak jazzes hagyományaira. A Shanu már az ötödik albumuk, és érzésem szerint a legjobb, magába szippantva egy jó adagot az elektronikus alapú tánczenék lüktetéséből is. Új hangként a mellotront is bevetette Godal, és ez megint csak jót tett az összképnek; kár, hogy egyik-másik dalba belerondít egy szintetizátor. De hát ugye semmi sem tökéletes ebben a világban… Még ha Masike elbűvölő hangja olykor azt az érzést kelti is. (Riverboat Records, 2021)

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.