Pedig kezdetben Adele sem volt más, mint a neves zenész- és előadóművész-képző BRIT School, illetve az angolszász popzene egyik legnagyobb ígérete, aki alig több mint 19 évesen már olyan világslágereket énekelt fel első, 19 című lemezére (albumcímei azóta is a dalszerzés idején betöltött életkorát mutatják), mint a Chasing Pavements, amit az orbitális sikert hozó 21 követett 2011-ben (a Rolling in the Deep című számot tényleg hallotta mindenki, aki nem remeteként él egy erdő mélyén). A karrier következő állomása a minden idők egyik legnagyobb hatású James Bond-főcímdala, a 2012-es Skyfall volt, amelyért Adele megkapta a Golden Globe- és az Oscar-díjkiosztók legjobb eredeti dalért járó elismerését.
Sikerének egyik titka, hogy jól megcsinált, hatásos, finoman retró hangulatú dalai mintha titkokat rejtenének, miközben akár azt is gondolhatnánk, hogy nincs bennük semmi különösebben felkavaró (és ilyesfélékkel a közeljövőben sem fogja elriasztani sok-sok milliós, a bevált recepthez szokott rajongótáborát). Képzett, tónusokban gazdag mezzoszoprán/alt énekhangja is pont ama pop/soul/jazz/blues mixtúrához a legalkalmasabb, amelyhez a kezdetek óta ragaszkodik.
Amikor Adele a „nullás” évek utolsó harmadában feltűnt a zenei radaron, nem is az egyetlen brit előadó volt, aki látszólag hasonló recepttel dolgozott – ott volt (sőt uralkodott) a színtéren példaképe, Amy Winehouse, a Rockferry című albummal egy időben befutó (majd hamarosan teljesen visszavonuló) Duffy, vagy éppen a megérdemeltnél kevésbé ismert, csodálatos hangú Alice Russell. De nem is kell olyan messzire menni. A BRIT Schoolban osztálytársa volt a szintén tízszeres platinalemezzel bemutatkozó (az utóbbi időben ritkábban emlegetett) angol r&b királynő Leona Lewis és a dalszerző-előadó Jessie J is. Mégis felesleges túl sok kapcsolatot keresni közte és generációs társai vagy akár közvetlen elődei között: a már méltatott füstös-reszelős tónusú hangja mellett a többiektől mindenképpen megkülönbözteti az a rendkívüli tudatosság, ahogy (jól megválasztott alkotótársai segítségével) felépítette és rendre erős albumokká formálta dalait, ahogy nagylemezről nagylemezre hozza azt a kivételes varázst, amiért közönsége belefeledkezik a hangjába. A legújabb, 30 címet viselő albumon (a címadási algoritmus alapján) még 2018-ban kezdett dolgozni olyan régi alkotótársaival, mint az amerikai sztárproducer Greg Kurstin, a kanadai énekes-dalszerző Tobias Jesso Jr. meg a két „rettenetes” svéd dalgyáros, Max Martin és Shellback. De a „svédekből sosem elég” jelszóval bevette még a munkálatokba a filmzenekészítőként (is) elismert Ludwig Göranssont és brit honfitársát, Inflót, a fekete zenéket szintetizáló és megújító SAULT duóból. S feltűnik a lemezen az azóta elhunyt Errol Garner jazz-zongorista is (az All Night Parking Interlude-ban) – mondjuk ő az 1964-ben rögzített I’m in the Mood for Love-ból (vagy még inkább egy pár éves, szintén tőle kölcsönzött számból) kimintázva.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
