Mi változott az elmúlt tizenkét évben, merre haladt ennek a sajátos költészetnek a fejlődése, egyáltalán kell-e, lehet-e fejlődésről, haladásról beszélni? Solymosi új kötete úgy felel minderre, hogy nem ad egyértelmű válaszokat. Ott folytatja, ahol abbahagyta, az elmúlt bő évtized radikális megújulást nem hozott, ugyanakkor nem is fáradt ki a nyelv a hosszan kitartott szünetben. Az új témák pedig úgy bukkannak fel, hogy jelzik kapcsolódásukat a korábbiakkal is.
Ahhoz, hogy eljussunk a versekig, a kötet paratextusainak négy rétegén kell áthaladnunk. Van egyfelől a fő cím, A Rózsafüzér Királynője, ehhez kapcsolódik a borítón is jelzett alcím, az Egy utazó napjai. Mindehhez jön a belső címlapon egy zárójeles műfaji meghatározás: [vershelyek – helyrajzok], végül pedig egy mottó Louis-Ferdinand Céline-től (Szávai János fordításában): „Az országúton túl fák, legelők, töltés, szántóföldek… az már a vidék… azon túl ismeretlen országok jönnek… Kína… Aztán a semmi.” A mottóból aztán egyedül Kína nem szerepel a kötetben, fák, legelők, szántóföldek, és különösen az azokon túli semmi annál inkább.
Solymosi költészetével kapcsolatban kialakultak értelmezői klisék. Ilyen, hogy költészete két jellegzetes, 20. századi magyar hagyománnyal is szembefordulva határozza meg magát: a képviseletiséggel és a nyugatos-újholdas késő modern jólformáltsággal és gondolati letisztultsággal. Mindez kétségtelen, bár a 21. század második évtizedének elején ennek kisebb a jelentősége, mint Solymosi költői indulásakor. Az akkori kontextusból elég két elemet kiemelni talán: 1991-ben maradt abba az 1986-ban elindított Újhold-Évkönyvek kiadása, illetve ugyancsak 1991-ben jelent meg immár Budapesten a korábban Párizsban kiadott Erdély Miklós-verseskötet (Kollapszus orv.) kétkötetesre bővített újrakiadása, az Idő-mőbiusz I–II. A Solymosi-líra forrásvidéke tehát egy nagy jelentőségű hagyomány kvázi végpontjánál helyezkedik el, és egy ugyancsak jelentős – bár jóval kevésbé kanonizált – másik hagyomány, a magyar neoavantgárd újrafelfedezésének pillanatához is közel esik. Saját generációjához tartozó kritikusai, Babarczy Eszter, Ágoston Zoltán vagy Jánossy Lajos elsősorban a Tandori-, Petri-, Erdély- és Marno-féle költői kísérletekhez látják közel állónak ezt a költészetet. De Solymosi a lírájában még hozzájuk képest is meglehetősen egyedi utat járt be.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
