„A diktátorokat a belső konkurencia buktatja meg” - Andreas Schedler politológus a demokratát játszó autokratákról

  • B. Simon Krisztián
  • 2016. február 27.

Külpol

Orbán Viktor tanította meg a politológusoknak, hogy bármi lehetséges, akár az Európai Unión belül is – állítja a neves osztrák diktatúrakutató. Szerinte a mai autokraták egyre sikeresebben játsszák el, hogy valójában demokraták. Az ellenzék, a tüntetők és a nemzetközi közösség pedig nem sokra mennek, ha belülről senki nem bomlasztja a holdudvart.

Magyar Narancs: Legutóbbi könyvében azt írja, hogy az autoriter vezetők folyamatos bizonytalanságban élnek. Mit ért ezen?

Andreas Schedler: A könyvemben a bizonytalanság – vagy nevezhetjük akár veszélynek is – két fajtája között teszek különbséget: az egyik a társadalmon, a másik az államszervezeten belül alakul ki. A diktátorokat általában a belső konkurencia buktatja meg, azaz a puccsoktól sokkal jobban kell tartaniuk, mint a tüntetésektől. A szakirodalom nagyjából egységes abban, hogy a tüntetések csak akkor hatékonyak, ha ezekkel egyidejűleg az uralkodó eliten belül is vannak törésvonalak, vagy ha ezek hatására elindul a hatalmi körön belüli vetélkedés. Ha az uralkodó elit összetart, kizárólag az állampolgári nyomásra építve nagyon nehéz megdönteni az ilyen hatalmat.

MN: Vagyis az autoriter vezetőknek fontosabb potenciális konkurenseiket kordában tartani, mint a propaganda sulykolása, a szabad média elnyomása vagy a fékek és ellensúlyok rendszerének a fölszámolása?

AS: Egy diktátor számára ezek mind fontosak, hiszen nincs egyik a másik nélkül. Manapság a legtöbb autoriter vezető szükségét érzi annak, hogy választásokat rendezzen, és megőrizze a demokrácia látszatát. Ezt nevezzük elektorális (választásos vagy versengő – a szerk.) autokráciának. A hatalmon lévők valahogy kezelik a médiát, a civil társadalmat, az ellenzéket: nem nyomhatják el teljesen, de nem is engedhetik túlzottan szabadjára őket. Ebben a rendszerben a biztonságérzet növelésének vagy legalábbis szinten tartásának a legjobb útja, ha biztos többséggel nyerik a választásokat. Ha ez sikerül nekik – ha megvan a verhetetlenségnek legalább a látszata –, akkor a holdudvar tagjainak eszükbe sem jut, hogy megkérdőjelezzék a jelenlegi vezető hatalmát.

MN: A választási siker sokféleképpen garantálható: át lehet szabni a választói körzeteket, és lehet machinálni az urnákkal…

AS: Gondolom, arra utal, hogy Orbán Viktor a szavazatok alig több mint kétötödével szerezte meg a mandátumok kétharmadát. A tapasztalat azt mutatja, hogy ennyi éppen elég ahhoz, hogy egy autoriter vezető biztonságban legyen.

MN: Azt mondja a tüntetésekről, hogy aligha döntik meg az autoriter államok vezetőit. Ugyanez a helyzet a demokráciákban is?

AS: Egy demokráciában elvileg könnyebb tüntetések útján megdönteni egy választott vezetőt. Latin-Amerikában például az elnököket évtizedeken keresztül katonai puccsokkal mozdították el a hatalomból, ám a 90-es évektől ezek helyét átvették a tömegtüntetések, és a vezetők a hadsereg közbelépése nélkül is távoztak. A prezidenciális, elnöki demokráciákban meg lehet szabadulni az elnöktől a mandátuma lejárta előtt is, ha inkompetensnek bizonyul, és a társadalom nincs vele megelégedve. Most viszont azt látjuk Lengyelország és Magyarország példáján, hogy egyes országok vezetői szembemehetnek a jogállamiság játékszabályaival, átvehetik a törvényhozás felett a hatalmat, a saját embereik kezére játszhatják át a legfontosabb demokratikus intézményeket, és ennek ellenére népszerűek maradnak. Az ő esetükben nehéz megmondani, ki tudna velük szemben hatékonyan fellépni. A tüntetések nem sokat értek eddig, és a gyenge ellenzék sem tudott a helyzettel mit kezdeni. Talán Venezuela lehet majd a példa arra, hogyan lehet kijutni egy effajta helyzetből, hogyan áll össze egy akkora választói többség, amely képes a mindennemű akadályok ellenére leváltani a hatalom eddigi gyakorlóit. De Venezuela drámai példa: az embe­rek csak akkor vették észre, hogy új elnökre kellene szavazni, amikor az ország már esett szétfele.

MN: Más esetekben viszont a válság az autoriter vezető újbóli megerősödéséhez vezethet: Oroszországban a mindaddig gyengélkedő Vlagyimir Putyin elnök támogatottsága a Krím megszállása, majd a nyugati szankciók hatására az egekbe szökött, már jó ideje 90 százalék körüli.

AS: Már ha hihetünk ezeknek a számoknak… De Putyin tényleg arra példa, hogy miközben az országát katasztrófába vezeti, a nacionalista retorikával képes maga mellé állítani az embereket. Szokták mondani, hogy a végtelenségig nem lehet mindenkit megvezetni – de úgy tűnik, sokakat hosszú időre igenis lehet az orruknál fogva vezetni. Az autoriter vezetők védelmezői sokszor azzal jönnek, hogy a többség akarja hatalmon tartani őket – csak éppen arról feledkeznek meg, hogy ezek a vezetők határozzák meg, hogy milyen információ jut el az állampolgárokhoz, ők pedig éppen ezért nincsenek teljesen tisztában a választási lehetőségekkel. Azt is látni kell, hogy a propaganda sokkal hatékonyabb a magukat választásokkal legitimáló autoriter rendszerekben, mint a klasszikus totalitárius rendszerekben. Régen volt egyfajta információmonopólium, amit az emberek érzékeltek, és ezért szkeptikusak voltak a propagandával szemben. Amikor viszont vannak kritikus hangok is – legyenek azok bármennyire halkak vagy marginálisak –, akkor az állami propaganda úgy jön át, mint a sok versengő vélemény egyike; és az emberek ilyenkor hajlamosabbak is hinni neki.

MN: Egy diktátor miként hozhatja létre a saját alternatív valóságát?

AS: Nagyon különböző modellek vannak erre. Az ügyes diktátorok alkalmazkodnak az adott környezethez. Kínában például erős az állami kontroll, mégis vannak piaci alapon működő médiumok, amikben más témák is teret kapnak, mint az állami médiában. Ez fenntartja a sokszínűség látszatát még akkor is, ha ez hamis pluralizmus, hiszen a piaci médiumoknak is alá kell vetni magukat az állami kontrollnak. Amikor Hugo Chávez hatalomra került Venezuelában, a sajtó nagyon hevesen bírálta őt. Chávez nem azzal válaszolt, hogy eltörölte ezt a szabad és kritikus sajtót, hanem létrehozta a saját médiabirodalmát, amely identitáskérdést csinált a hírszolgáltatásból, polarizálta a közvéleményt, és azt a kérdést helyezte a középpontba, hogy kinek az oldalán áll az olvasó, az övén vagy az „ellenségén”. Chávez is profitált abból, hogy volt ellenzéke, amely néha hangoskodott, és akit hibáztathatott minden rosszért.

MN: Van arra forgatókönyv, hogy miképpen szokás leépíteni egy demokráciát?

false

AS: Az első lépés általában a törvényhozás feletti uralom megszerzése. Ha ez sikerül, azután minden sokkal könnyebb az autokratáknak. Sokan hasonlítják Orbán Viktort azokhoz a latin-amerikai kollégáihoz, akik szintén az alkotmányozást tekintették a hatalommegtartás egyik legmegbízhatóbb módjának, hiszen újra tudták írni a demokratikus kormányzás játékszabályait. Az sem csoda, hogy az alkotmánybíróság volt a lengyel Jog és Igazságosság (PiS-) kormány egyik legelső célpontja, hiszen ily módon lehet a legkönnyebben megszabadulni a fékek és ellensúlyok rendszerétől. Aztán következik a sajtó, hiszen az autoriter vezetők fontosnak tartják, hogy az ő meséjük legyen a mérvadó.

MN: Az autoriter gondolkodás fertőző?

AS: A demokratikus és az autokrata kormányzatok a világ minden táján figyelik egymást. Elemzik, hogy a többiek mit csinálnak, és annak milyen hatásai vannak. Azt gondolom, hogy Orbán Viktor is precedens Európában. Még a 2010-es választás előtt értékelnem kellett egy tanulmányt, amely a Fidesz választási kampányáról szólt. Az írás rendkívül vészjósló volt; arra figyelmeztetett, hogy a demokráciára súlyos veszély leselkedik, ha Orbán Viktor hatalomra kerül. Értékelésemben azt írtam: ismerve az előző Orbán-kormány tevékenységét, meg a magyarok elkötelezettségét a demokratikus értékek mellett, és tekintettel arra, hogy Magyarország az EU tagja, nem tudom elképzelni, hogyan történhetne bármi aggasztó Magyarországgal. Utólag rosszul érzem magam amiatt, hogy ennyire kritikus voltam a tanulmány szerzőjével. Orbán volt az, aki megtanította nekünk, hogy bármi lehetséges, még az unión belül is. Szerintem az EU azért reagált Orbán politikájára ennyire lassan és elnézően, mert Orbán nem kívülállóként vette át hazájában a hatalmat, hanem a main­stream része volt, jó kapcsolatokkal rendelkezett Nyugaton, ezért senki nem nézett ki belőle semmiféle brutalitást. Nyilván a lengyelek is látták, hogy Orbán meddig mehetett el a maga politikájával, így a Jog és Igazságosság (PiS) Párt vezetője, Jarosław Kaczyński ezen felbátorodva maga is hasonló úton indult el. Persze, az EU most már keményebben próbál megálljt parancsolni a lengyel kormánynak. De hogy több sikerrel jár-e, mint Orbán esetében…? Szkeptikus vagyok.

MN: Az EU-tagság vajon kordában tartotta-e Orbánt, vagy lehetőséget adott neki, hogy még tovább menjen? Végül is az EU tökéletes mumus volt, akit a Fidesz minden rosszért hibáztathatott, közben meg bármit csinált, folyamatosan érkeztek az uniós pénzek.

AS: Hát igen, az EU kettős szerepet játszott. Az uniós pénzek és Brüsszel bűnbakká kikiáltása egyszerűsítette Orbán dolgát, de azért az EU-hoz tartozás határokat is szab. Nem látunk például olyasmit, mint Törökországban, ahol bebörtönzik az újságírókat. Orbán kiterjesztette a hatalmát a teljes államapparátusra, leépítette a fékek és ellensúlyok rendszerét, úgy alakította át a választási rendszert, hogy csak hatalmas erőbefektetéssel lehessen őt elmozdítani, de nem kezdett el a kemény represszió eszközeivel élni. Tegyük hozzá, erre nincs is szüksége, hiszen rájött arra, hogy van más módja is annak, hogy hatalmon maradjon.

MN: Nagyjából Putyin rendszere is így működik, nem? Az átlagember lehet kritikus a rendszerrel, mégsem éri baj. Bár Oroszországban van, aki nem ússza meg és börtönbe kerül, vagy gyanús körülmények között életét veszti.

AS: Putyin rendszere nyilvánvalóan sokkal elnyomóbb, mint Orbáné, de nagy vonalakban igazak rá a fentiek is. Az elektorális autokráciákban nincs szükség arra, hogy bebörtönözzenek embereket, vagy eltegyék őket láb alól. A probléma az, hogy az elektorális autokráciákban a határok elmosódnak autokrácia és demokrácia között. A szakirodalom sem tud ezzel mit kezdeni. Egy katonai puccsot könnyű elítélni, de a demokrácia lassú, lépésről lépésre történő felszámolását már sokkal nehezebb, hiszen nincsenek olyan események, amelyekről azt mondhatnánk, hogy ezen a konkrét napon Magyarország átlépte a határt, és ettől kezdve nem tekinthető demokráciának. Ez nehezíti a civil társadalom, az ellenzék vagy épp az EU fellépését, az autoriter kormánynak pedig megadja azt a lehetőséget, hogy különböző fórumokon hirdethesse: amit tesz, az valójában teljesen normális, bírálóinak pedig csak az a bajuk, hogy nem az ő kezükben van a hatalom. Az elektorális autokráciákban a hatalmon lévők tulajdonképpen egy színházat működtetnek, amelyben a demokrácia című darabot játsszák el.

MN: Manapság egyre többet hallani azt a véleményt, mely szerint minden jobb lenne, ha nem mozdítják el a hatalomból Moammer Kadhafi líbiai vagy Szaddám Huszein iraki diktátort. Stabil uralmuk mellett nem tör ki polgárháború Szíriában, nem lenne annyi menekült, és nem lenne Iszlám Állam. Így nem is csoda, hogy az emberi jogokat semmibe vevő Abdel-Fatah al-Sziszi elnököt például kedves mosollyal és meleg kézfogással fogadják a nyugati vezetők. Valóban támogatni kell az autokratákat a stabilitás reményében?

AS: Általánosságban azt mondanám, hogy ez rossz stratégia. Miközben ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy mi a jobb, a polgárháború vagy a puha diktatúra, akkor nyilván az utóbbit kellene választani. Samuel Huntington, a neves politológus is azt írta egy korai művében, hogy a rend megléte sokkal fontosabb, mint a rend természete. Attól tartok, az arab tavaszból nagyon sokan azt a tanulságot szűrik le, hogy a tüntetések, a civil megmozdulások, majd a diktátorok elmozdítása csak ront az állapotokon. Egyiptomban például az emberi jogok helyzete al-Sziszi alatt nyilvánvalóan rosszabb lett, mint Hoszni Mubarak elnök alatt volt. Ennek ellenére nem tudom elfogadni, hogy a Nyugat támogatja al-Sziszit, és beveszi azt az olcsó dumát, hogy szemet kell hunyni az emberi jogok megsértése fölött a stabilitásért. Aztán ott van Szíria: az ottani polgárháború borzalmas, de nem felejthetjük el, hogy erről nagyrészt Szíria autoriter vezetője tehet. A diktátorok általában azt mondják, választani kell köztük és a káosz között; Bassár el-Aszad uralmának viszont pont a káosz a velejárója. A nemzetközi szereplők túlságosan sokáig támogatták Aszadot, és éppen az vezetett a katasztrófához, hogy azt hitték, ő a garancia a stabilitásra. A Közel-Keleten tehát láthattunk arra is példát, amikor a diktátorok támogatása nem vezet jóra, meg arra is, amikor a megdöntésük sem. A Max Weber-féle felelősség-etikát kell alkalmaznunk, hogy a cselekvőnek számolnia kellene a tettei társadalmi hatásaival is; ez ellentétes az érzületetikával, ahol a cselekedetet az legitimálja, hogy az univerzális jó érdekében történt, viszont nem számol a negatív következményekkel. Pedig kell, hogy legyen valami előzetes elképzelés arról, hogy mi történik az országával vagy akár a régióval, ha megdöntik, vagy éppen hatalomban tartják.

Névjegy

Andreas Schedler a Bécsi Egyetemen doktorált, és csaknem húsz éve Mexikóban él, ahol a fővárosi Gazdaságtudományi Oktató- és Kutatóközpont politológus professzora. Kutatási területei a demokratikus átmenetek, a választások és az autoriter rendszerek működése. 2013-ban jelent meg A bizonytalanság politikája című könyve, amelyben korunk legelterjedtebb diktatúra-típusának, az elektorális autokráciák belső dinamikáját vizsgálja. Andreas Schedler február 18-án Budapesten, a Közép-európai Egyetemen fog beszélni a választások és az illiberális rendszerek kapcsolatáról.

Neked ajánljuk