Az orosz szólásszabadság már Vlagyimir Putyin 2000-es hatalomra lépésétől fogva monoton, stabil romlásnak indult. Az Ekho Moszkvi rádióállomás és az NTV erőszakos tulajdonoscseréje – ez volt az első független országos tévécsatorna –, az összes országos televíziós hálózat fokozatos állami ellenőrzés alá helyezése, az adásba meghívható vendégek feketelistái, a hírgyártást ellenőrző médiahatóság, a Roszkomnadzor felállítása és egy sor egyéb lépés jogos rettegéssel töltötte el a sajtómunkásokat és a civil aktivistákat. Ám Putyin harmadik – de nyugodtan mondhatunk negyediket is – elnöki ciklusa kezdetétől (2012) a romlás szinte sebességet váltott. A törvényhozás, az Állami Duma a Kreml jóváhagyásával drákói törvények sorát fogadta el, melyek radikálisan csorbítják az emberi jogokat, köztük a szólás szabadságának a jogát is. (Korábbi írásunk az elnök propagandagépezetéről: Patyomkin digitális falvai, Magyar Narancs 2015. augusztus 27.)
A törvények ereje
Az extremizmusról, azaz a szélsőséges politikai cselekedetekről szóló törvény 2014 nyarán elfogadott és 2015-ben megerősített módosítása például a szélsőséges nézetek terjesztését köztörvényes bűncselekménynek nyilvánította. Minthogy a jogszabály megfogalmazása (számos más orosz törvényhez hasonlóan) meglehetősen homályos, és nagy teret hagy a fogalmak szabad értelmezésének, szinte bármely, a központi vagy akár a helyi hatalomnak ellenállító vélemény vagy nézőpont szélsőségesnek minősíthető. A lenta.ru népszerű híroldal főszerkesztőjét, Galina Timcsenkót 2014. március 12-én például azért menesztették, mert a portál hivatalos figyelmeztetést kapott a Roszkomnadzortól. A szélsőségesség vádját egy híranyagban szereplő link szolgálta meg, amely egy Dmitro Jarossal, az ukrán nacionalista szervezet, a Jobb Szektor vezetőjével készült interjúra mutatott.
| ||
Timcsenko felmentése után a lenta.ru szinte minden munkatársa, a 81 újságíróból 73 felmondott. Timcsenko 2014 októberében pár munkatársával Rigába távozott, ahol megalapították a meduza.io online újságot. Három hónap leforgása alatt a Meduza már havi 1,3 millió egyéni látogatónál tartott, orosz parlamenti képviselők és a Roszkomnadzor többször az oldal blokkolását követelték. A Duma információpolitikai és információs technológiai bizottságának elnöke, Vagyim Gyenygin 2015 júniusában az orosz főügyészséghez fordult azzal, hogy vessék vizsgálat alá a Meduzát, tegyék lehetetlenné a hozzáférést a portál „szélsőséges” anyagaihoz, és részesítsék szigorú figyelmeztetésben. Jogászok arra hívták fel a figyelmet, hogy a Meduza vezetését tényleges büntetőeljárás fenyegeti.
A hatalom semminemű ellenvéleményt nem tűr meg a területi változásokkal és azok kikényszerítésének módszereivel szemben – a Krím 2014. márciusi jogellenes elcsatolására pedig különösen érzékeny. Hogy száműzze a sajtóvitákat e tárgyban, ezeket már jó előre a szeparatizmusra való felhívásnak minősítette. A szeparatista propagandáról szóló törvény 2014. júliusi módosításai súlyosbítják a szeparatizmusra való felhívás büntetési tételeit, s ez a Krím annexiójának nyilvános elítélését lényegében lehetetlenné teszi. E törvény szerint már az is öt év szabadságvesztéssel fenyegető büntetőeljárásnak teszi ki magát, aki pusztán részt vesz olyan vitában, amely a Krím fölötti ukrán fennhatóság esetleges visszaállításáról szól; de az is, aki Oroszország bármely alkotórésze elszakadásának lehetőségéről óhajtana eszmét cserélni.
És még korántsem értünk a végére. Vlagyimir Putyin 2015 májusában rendeletet adott ki, amelynek értelmében az orosz hadsereg békeidőben elszenvedett veszteségeiről szóló adatok államtitkot képeznek. Igen valószínű, hogy ez a jogszabály néhány oknyomozó újságcikkre válaszul született, amelyek az Ukrajnában elesett orosz sorkatonák titkos temetéséről adtak hírt. A hasonló anyagokon dolgozó újságírókat most négy év börtön fenyegeti, ha a büntetőeljárás során bebizonyosodik, hogy az államtitok felfedése súlyos következményekkel járt, hét. Ha a közlés kimeríti a hazaárulás tényállását is, úgy húsz év szabadságvesztés is kiszabható érte.
Az Állami Duma tavaly év végén tárgyalta azt a törvénytervezetet, amely kivonná a nyilvánosság köréből a magántulajdonban álló ingatlanok, gépjárművek, jachtok és légi személyszállító eszközök tulajdonosairól szóló információkat. Ezt a törvényt is nyilvánvaló módon az újságírók és civil aktivisták ellen hozták – leginkább talán Alekszej Navalnij Harc a Korrupcióval Alapítványa ellenében –, akik az orosz csinovnyikok hivatalos jövedelmeikkel összhangban sehogyan sem álló ingatlanjai, autói és jachtjaik körül szaglásztak.
Orosz sajtót orosz kézbe!
Az orosz médiapiac viharos átrendeződéséhez vezetett az a statáriális gyorsasággal elfogadott, és idén január 1-jén életbe lépett törvény (egyetlen hónap leforgása alatt jutott el a Dumából az elnöki aláírásig), amely a médiavállalkozásokban a külföldi tulajdoni hányad felső határát 20 százalékban szabja meg. A tulajdonosváltás leginkább a magazinpiacot érintette, néhányan emiatt azt is gondolták, hogy a törvényt pár súlyosabb orosz játékos kedvéért kellett átnyomni. De emellett a komoly sajtó is súlyos csapásokat kapott. A Vedomosztyi c. független, magas presztízsű üzleti napilapot például egyenlő arányban birtokolta a Financial Times kiadója, a The Wall Street Journal kiadója és a Sanoma Independent Media. Most üzletrészüket eladni kényszerültek – a vevő Gyemjan Kudrjavcev lett, a médiabizniszmen korábban a hírhedt Borisz Berezovszkijjal, a 2013-ban elhunyt oligarchával állt szoros kapcsolatban. Egyelőre nem világos, kinek az érdekeit viszi Kudrjavcev – kevesen hiszik, hogy a saját pénzét fektette be az üzletbe –, a szerkesztőségi kollektíva mindenesetre idejekorán tett néhány óvintézkedést, például a szerkesztőségi kartában igyekeztek körülbástyázni a szerkesztőség függetlenségét a tulajdonossal szemben, a lap főszerkesztője, Tatjana Liszova pedig a kiadó igazgatótanácsának a tagja lett. A tulajdonosváltás óta elmúlt pár hónapban a szerkesztőségi politika nem változott, az olvasók nem érzékeltek tulajdonosi beavatkozást a tartalomba.
Korántsem zajlott ilyen fájdalommentesen ugyanez a folyamat a Forbes orosz kiadása esetében. A magazin komoly feltáró anyagokat közölt korrupt hivatalnokokról és politikusokról, hivatalos személyek vagyonnyilatkozatainak ment utána, véleménycikkei keményen ostorozták a hatalmi elit ügyeskedéseit. A törvény elfogadása után a lapot (több más kiadvánnyal együtt) 100 százalékban tulajdonló Axel Springer kénytelen volt túladni rajta, a vevő, Alekszander Fedotov – korábban a dizájniparban nyomult – a tranzakció lezárása után pár nappal már arról beszélt, hogy a Forbes a továbbiakban tartózkodik a politikai anyagok közlésétől, mivel a „kiadvány közönségét ez a téma nem érdekli”. Tavaly év végén a Duma elfogadta azt a törvényt is, amely szerint a médiatulajdonos társaságok kötelesek tételesen beszámolni a Roszkomnadzornak a külföldről szerzett mindennemű bevételeikről (a reklám- és terjesztési bevételeken kívül). Hogy ezt miként lehet majd a sajtó ellen fordítani, még nem világos, de az biztos, hogy újabb lehetőséget kínál a hatóságoknak a vegzálásra.
Az internet betiltása
A bloggerek működését 2014 augusztusa óta szabályozza a törvény. E szerint a napi háromezernél több egyedi látogatót vonzó webhelyek tulajdonosai – a nagy médiavállalkozásokhoz hasonlóan – személyes felelősséggel tartoznak a közölt tartalmak hitelességéért. Ezeket a webhelyeket bírósági határozat nélkül is blokkolhatják, ha szélsőséges vagy szeparatista propagandán kapják őket, s ugyancsak üldözhetők a kommentek miatt is. A Roszkomnadzor vonatkozó határozatai alapján 2014-ben olyan ellenzéki oldalakat tettek hozzáférhetetlenné, mint a grani.ru, a kasparov.ru, az ej.ru vagy Alekszej Navalnij blogja. Az indoklás szerint ezek a pernahajderek „jogellenes cselekedetekre, valamint az alkotmányos rend megdöntését célzó tömegrendezvényeken való részvételre buzdító felszólításokat tartalmaztak”. 2014 augusztusában hozzáférhetetlenné tették például a BBC orosz adásának honlapját is, az ok az az interjú volt, amit a portál Artyom Loszkutovval közölt. Az ifjú film- és happeningművész ugyanis „Menet Szibéria föderalizációjáért” címmel szervezett akciót („Elég volt, ne etessük tovább Moszkvát!” jelszóval), s ezt az illetékes hatóság szeparatizmusra való felszólításnak értékelte. A Roszkomnadzor 2015 végéig cirka 50 ezer oldalt tett ideiglenesen elérhetetlenné.
Az internet orosz népének életét azonban nem csak az effajta cenzúra keseríti. Tavaly szeptember óta a személyes adatok védelméről szóló törvény immár azt a rendelkezést is tartalmazza, miszerint az orosz és a külföldi szolgáltatók orosz felhasználóik adatait – beleértve ebbe a személyes e-mail-levelezésüket is – kötelesek Oroszország területén lévő szervereken tárolni. A tavaly év végi állás szerint a Google és az Apple, a booking.com, az Ebay, az Uber és mások már megkezdték az adatok áttelepítését oroszországi szerverekre. Azt, hogy a Facebook és a Twitter is megteszi-e ezt, még nem tudjuk, tavaly augusztusban azt állították, nem fogják. A WhatsApp és a Viber, a két népszerű üzenetküldő alkalmazás kinyilvánította, hogy a törvények betartásával kezelik majd az adatokat, ezt a VKontakte.ru, az „orosz Facebook” alapítója és a Telegram üzenetküldő applikáció tulajdonosa, Pavel Durov kategorikusan megtagadja. A törvénysértő, a felhasználói adatokat nem Oroszország területén tároló internetvállalatokat lekapcsolás fenyegeti.
Egyéb eszközök
A jogi és technológiai korlátozásokkal a hatalom korántsem meríti ki minden eszközét arra, hogy elvágja a szabad, általa nem ellenőrizhető beszédet az orosz társadalmat nyomasztó gondokról. Az interneten, valamint műholdon és kábelen sugárzó független televízió, a Dozsgy 2014 januárjában az egyik történelmi témájú adásában Leningrád 2. világháborús blokádjáról a következő kérdést tette fel a nézőinek: „Fel kellett volna-e adni Leningrádot azért, hogy emberéletek ezreit meg lehessen menteni?” A kérdés a „közvélemény” mindent elsöprő felháborodását váltotta ki, a csatorna bocsánatot kért, és nyomban el is távolította az oldaláról. A gyors visszavonulás dacára a kábel- és műholdas hálózatok legnagyobb üzemeltetői – az Akado, az NTV-Pljusz, az ER-tyelekom, a Rosztyelekom – minden bírósági közbenjárás, határozat nélkül beszüntették a Dozsgy sugárzását. E távközlési társaságok menedzserei újságírókkal folytatott magánbeszélgetéseikben nem tagadták, hogy a Kreml utasítására tették ezt. A nagyobb szolgáltatókat még az sem hatotta meg, hogy a Roszkomnadzor sem fedezett fel semminemű „extremizmust” a műsorban – végül a csatornát nem kapcsolták vissza a hálózatukba. A Dozsgy azóta interneten és kisebb hálózatokon ad, s ez alapvetően nehezíti meg a finanszírozását. A tévé menedzsmentje már többször volt kénytelen leghűségesebb nézőit adakozásra felszólítani, és a crowdfunding eszközéhez folyamodni. Putyin 2014 augusztusában írta alá azt a törvényt, amely az előfizetéses tévécsatornákon megtiltotta a reklámok közzétételét – ezt nehéz volt másképp felfogni, mint a hatalom számára kellemetlen Dozsgy elleni személyes támadást. A reklámtilalmat aztán feloldották, a Dozsgy viszont akkorra már megváltoztatta üzleti modelljét, és bevezette az előfizetést, épp azért, hogy a későbbiekben ki tudja védeni a hasonló törvények hatását.
A REN TV országos tévécsatorna utolsó független hírelemző műsorát, a Nyegyelját 2014 augusztusában szüntették meg, műsorvezetője, Marianna Makszimovszkaja, aki többször is elnyerte az orosz televíziós média legrangosabb díját, a TEFI-t, azóta nem dolgozik a nyilvánosságban. Politikai és pénzügyi okokból vagy ezek összejátszásából számos más, függetlenül, szabadon szerkesztett televíziós program és kiadvány szűnt meg és enyészett el, számos profi újságíró és médiamenedzser állása szűnt meg. Változatlanul működik még, de folyamatos fojtogatás áldozata a legendás Ekho Moszkvi rádióállomás, amely annak dacára őrizte meg független szellemét, hogy a Gazprom-media tulajdonába vándorolt. A rádióban mind gyakrabban tűnnek fel „komprimusszumos” vendégek és hallhatók „kompromisszumos” adások – az adó hűséges közönsége, amely pontos tudatában van a rádióra nehezedő nyomásnak, egyelőre még megbocsátja mindezt. De a lojalitásnak is vannak határai – különösen, hogy az egykor kompromisszumot nem ismerő adó egyre észrevehetőbben fullad bele az öncenzúrába. És nem ők az egyedüliek, akik a putyini idők eme újabb médiacsapásának áldozatul esnek. Köztudott, hogy a fontosabb sajtótermékek főszerkesztői rendszeresen járnak értekezni az elnöki hivatalba, s hogy mindennaposak az onnan a főszerkesztőkhöz érkező telefonhívások is. Gyakran fordul elő az is, hogy a kollégákat érő repressziók tudatában sok szerkesztő s maguk az újságírók is úgy döntenek: nem kockáztatnak, s inkább nem közölnek a hatalom számára kínos anyagokat. Sokan egészen feladják a napi közéleti újságírást: nem avatkozunk a politikába, mondják, így indokolván kényszerű elgyávulásukat.
A mai Oroszország médiatájképének meghatározó fogalma a propaganda. És nem csak az országos tévécsatornák vagy a nagy példányszámú újságok követik az elnöki hivatal instrukcióit. Fény derült a kormányzati propaganda trollgyárára is – központi irányítás alatt álló, fizetett kommentelők valóságos serege árasztja el „hazafias”, agresszív és sokszor tökéletesen összefüggéstelen posztjaival az online újságokat. Ez a propaganda alapvetően Nyugat-ellenes (elsősorban Amerika-ellenes), ukránellenes és antiliberális. A Kreml igényei szerint képes azonnal változni is – miután Ukrajna némelyest lekerült a napirendről, s Törökország vált a fő ellenséggé, a vezető orosz médiumok már meg is teltek az
Erdoğan-kormány korruptságáról, meg a Törökországból származó zöldségen és gyümölcsön talált rovarirtónyomokról szóló hírekkel. A hatalom által felállított és működtetett propagandagépezet erős és hatékony, nem véletlenül: kolosszális költségvetési összegeket használ fel. A 2016-os költségvetés 1,1 milliárd dollárt szán az orosz médiára – ez Vlagyimir Putyin 85 százalékos hazai népszerűségi mutatójának garanciája. De hatalmas összegeket fordít az orosz kormány az elnök külföldi reputációjának csiszolására is: a Russia Today televíziós társaság idén 310 millió dollárból gazdálkodhat, s ez már a BBC (375 millió) és a Deutsche Welle (334 millió) nagyságrendje. Mindennek azonban a klasszikus, a szó eredeti, nemes értelmében vett újságíráshoz vajmi kevés köze van. A represszív törvények és demonstratív alkalmazásuk a független médiavállalkozások megfojtását szolgálják – Oroszországban a szabad, professzionális újságírás tere katasztrofálisan beszűkült.
(Fordította D. Harangozó Aranka)
