115 dollár 60 cent – tavaly ennyi volt a nyersolaj legmagasabb hordónkénti ára. A június 19-i kereskedési nap után azonban elindult a szabadesés. Lapzártánkkor a brent hordónkénti ára 57 dollár körül van (és esik). Mindez súlyosan érinti azokat a gazdaságokat, amelyek bevételeinek nagy része a nyersolaj eladásából származik. Az elmúlt hat hónapban padlót fogott nemcsak Venezuela, de Irán és Vlagyimir Putyin Oroszországa is. Az orosz költségvetés bevételeinek 45 százalékát az olajeladások adják, így a közel felére esett olajár nagyon betesz Moszkvának. Ez meg a szankciók nehezen lesznek elviselhetők a orosz gazdaság számára: a rubel talajt fogott, akadozik az ellátás, menekül a külföldi tőke, az óriási kamatemelés tovább lassíthatja a gazdaságot. És a közeli jövő sem rózsaszínű: a Bloomberg egyéves előrejelzése 61 dolláros olajat jósol, szakértői becslések pedig jövőre az orosz gazdaság 4,5 százalékos zsugorodását.
Az olajárzuhanás mögött a kávéházi geopolitikusok hajlamosak az Egyesült Államok kormányát felfedezni, amely ezen elméletek szerint azért, hogy lenyomja Putyint, Szaúd-Arábiát belemanipulálta az árgyilkos olajdömpingbe. (Akár saját jól felfogott érdekeivel szemben is – hisz Szaúd-Arábiát komoly társadalmi feszültségek terhelik, és az alacsonyabb olajbevételek szűkítik az uralkodó mozgásterét e feszültségek kezelésében.)
Minderre bizonyíték persze nincs, hacsak az nem, hogy az amerikaiak mélyen hallgatnak, és nem sírnak, hogy az Egyesült Államokban a palaolaj kitermelésébe befektető cégek is szüneteltetik a termelést, mert 60 dollárért nem éri meg. Ám ezt az elméletet erősen gyengíti, hogy a szaúdiaknak Washington sugalmazása nélkül is elemi érdekük a geostratégiai beavatkozás: Moszkva és Teherán kárára.
Tartuszban tartózkodni jó
Az OPEC 2014. november 27-ei ülésén úgy döntött, hogy nem csökkenti a termelést, s nem próbálja meg 100 dollár környékén tartani az olaj árát. A szervezet tagállamai a világ olajtermelésének 42 százalékát adják, a kartell legbefolyásosabb tagja Szaúd-Arábia. Márpedig Rijádban már akkor gondterhelten tekintgettek Oroszország felé, amikor a szíriai polgárháborúban az oroszok – az Aszád-rezsim mellett – azokat a fegyveres csoportokat is támogatták, amelyek a Szabad Szír Hadsereg ellen harcoltak. Jutott az Al-Nusra F0rontnak, de az Iszlám Állam (IS) is kaphatott – annak ellenére, hogy az IS hadseregében komoly szerepet játszanak a harcedzett csecsenek. Az oroszok ezzel azt akarták elérni, hogy ha már a damaszkuszi kormány nem tud felülkerekedni, akkor a Nyugat által támogatott lázadók se jussanak előnyhöz. Hiszen ha Nyugat-barát kormány alakulna Damaszkuszban, Oroszország nagy eséllyel elveszítené a jogot, hogy Tartuszban fenntartsa katonai jelenlétét.
Tartusz a Földközi-tenger medencéjének az egyetlen pontja, ahol az orosz hadiflotta hajói kiköthetnek, feltölthetik, javíthatják őket, s így nem kell a NATO-ellenőrzés alatt álló Boszporuszon át hazaevickélniük a Fekete-tengerre. A Fekete-tengernek az orosz hadiflotta számára csekély a stratégiai jelentősége – ellentétben a tartuszi kikötővel. Ezt még a Szovjetunió idején, a Baasz Pártnak nyújtott internacionalista segítség időszakában kapott meg az öreg Aszádtól használatra a Szovjetunió; igaz, a személyzet nagy részét 2013-ban evakuálták. Néhány évvel a mostani polgárháború kirobbanása előtt a szír és az orosz kormány megállapodott arról, hogy az oroszok tovább használhatják a haditengerészeti bázist, sőt, bővíthetik is; Moszkva pedig leírta Szíria közel 10 milliárd dolláros, még a szovjet időkből származó adósságát. Oroszországnak tehát stratégiai érdeke, hogy maradjon a zűrzavar, vagy maradjon Aszád, ezért ebben a játszmában a Nyugat ellenfeleit támogatják. Oroszország itt is szívesen eljátssza a geopolitikai verőember szerepét.
Mint a tenger
De a szaúdiak nem csak ezért álltak bele az alacsony olajárba. A másik ok Irán és Oroszország energiapolitikai egymásra találása lehetett. Tavaly szeptember 29-én az oroszországi Asztrahánban tartották a Kaszpi-tengeri Csúcstalálkozót. A főszereplő Oroszország és Irán volt, statisztálni meghívták Azerbajdzsán, Kazahsztán és Türkmenisztán képviselőit is. A baráti hangulatot megalapozandó a felek lezárták tizennyolc éve tartó vitájukat, és kinyilvánították, hogy a Kaszpi-tenger tenger, és nem tó, mégpedig a „béke és a barátság tengere”. Ennél persze fontosabb döntések is születtek. Irán és Oroszország egyetértett abban, hogy a Kaszpi-tenger medencéjében nem engedélyeznek semmiféle külföldi katonai jelenlétet. Ezzel az azerieknek üzentek, akik erősen szemeznek a NATO-val, meg a türkméneknek; az ő földgázukat az Európai Unió szeretné valahogy csőbe terelni. A Kaszpi-tenger medencéje nemcsak földrajzi, de energiapolitikai értelemben is stratégiai jelentőségű: a becslések szerint 48 milliárd hordó olajon és 292 billió köbméter földgázon ülnek a tengert körülvevő országok; ez a világ hatodik legnagyobb földgáztartaléka.
Oroszország tehát nemcsak a teheráni atomprogramot abajgatja, hanem Iránnal karöltve a posztszovjet szakadárokat is belerendszabályozná az Eurázsiai Unióba. Ennyi pedig éppenséggel elég is lehetne a szunnita Szaúd-Arábiának ahhoz, hogy a maga eszközeivel ne csak a síita Iránt, de potens regionális barátját, Oroszországot is méretre vágja. Akár Washington közreműködése nélkül is.
