A lakosság szolidaritási tüntetésekkel foglalt állást Mohamed Buazizi mellett, aki csak napokkal élte túl elkeseredett akcióját. Január közepén pedig már elmenekült az 1987 óta hatalmon lévő államfő, Ben Ali, és máris az „arab tavasz” néven ismert, Észak-Afrika és a Közel-Kelet nagy részén végigsöprő tiltakozó- és rendszerváltó hullám közepén voltunk. Az egyre kíméletlenebbé váló konfliktusok azonban nem hozták el az érintett országokba a remélt demokráciát – egy kivétellel. Ez pedig maga az akkori események kiindulópontja: Tunézia. Egyiptomban lényegében helyreállt a Mubarak-idők rendje, Líbiában áttekinthetetlen zűrzavar uralkodik, a szíriai polgárháborúnak nem látni a végét, vagyis az arab tavaszt máris borongós ősz követte.
Eközben viszont Tunéziában ideiglenes nemzetgyűlés alakult, megalkották az új – az addigitól alig különböző alkotmányt, végül megválasztották az immár végleges törvényhozó testületet, majd pedig az erős jogosultsággal rendelkező köztársasági elnököt. Ez utóbbi aktusnak, amely lezárta a demokratikus átalakulás folyamatát, december 21-én rendezték a második fordulóját, úgyhogy az új államfő az év végére már le is tette a hivatali esküt.
Sikerrel járt tehát, addig azonban az ígéretes lépések mellett aggasztó közjátékok is nehezítették az ország ideiglenes vezetőinek a helyzetét. Az első időkben a mérsékelt iszlamisták igyekeztek megbirkózni a gazdasági nehézségekkel, az ezek következtében fokozódó elégedetlenséggel, főként pedig a radikálisabb csoportok akcióival. Egy-két politikai gyilkosság, hegyi rejtekhelyekről kiinduló támadások bizonytalanították el a lakosságot – nem is annyira a demokrácia reményében, mint inkább a kormányon lévők alkalmasságában. Ez a bizonytalanság okozta az eddigi ideiglenes elnök, Monszef Marzuki vereségét a számos szállal a bukott rendszerhez kötődő Bedzsi Kaid esz-Szebszivel szemben.
Másfelől viszont a közel-keleti kontextusban mindenképpen kell szólni néhány elismerő szót a mérsékelt iszlamista pártról. Amikor 2011-ben megnyerte a „tavaszt” követő első választásokat, sokan bizalmatlanul fogadták az Ennahda szellemi vezetőjének, Rasid Gannusinak az ígéretét, hogy csak akkor hoz létre iszlamista politikai berendezkedést, ha meg tudja győzni a tunéziaiakat ennek helyességéről. A kétkedők nagy meglepetésére Gannusi tartotta a szavát, mi több, a választási győzelme dacára az Ennahda szó nélkül átadta a kormányzást (és felelősségét) egy átmeneti szakértői kormánynak, amely előkészítette az új parlamenti és elnökválasztást. Az új alkotmány pedig nem Allahtól, hanem a néptől származtatja a politikai hatalmat.
Mindezzel együtt az Ennahda népszerűsége folyamatosan csökkent, talán azért, mert a lakosságot kezdettől fogva jobban érdekelték a gazdasági nehézségek, mint a vallási elvontságok. Az ország új vezetői helyesen látták, hogy értelmetlen volna radikális döntésekkel magukra haragítani különböző társadalmi csoportokat, csakhogy még a legegyszerűbb és legsürgősebb reformokat sem vezették be, például a múlt rendszerben kedvezményezett családoknak kedvező kereskedelmi monopolhelyzetek megtörését. A forradalom által előtérbe sodort politikusok többsége régi közszereplő, csak éppen van, aki kormányzati posztokon, és van, aki menekültként vagy éppen börtöncellában töltötte az elmúlt éveket. Marzuki például az idén lesz hetven, esz-Szebszi pedig a kezdő államfők minden rekordját megdöntve immár a 89.-et tapossa. Ez magyarázhatja az óvatosságukat – vagy nevezzük bátran bölcsességnek?
Így aztán nem meglepő, hogy esz-Szebszi nemhogy Ben Ali idejében foglalt el afféle karrierzáró vezetői posztokat, de már az első tunéziai elnök, Habib Burgiba idején is belügyminiszter volt. Mindez szinte természetes módon képesítette arra, hogy ő legyen Ben Ali távozása után az első ideiglenes kormányfő. Aztán megalapította a Nida Tunesz nevű pártot, egy sor szekuláris csoportot összefogva. Miután a múltjában sokan nem látják a jövő ígéretét, lépten-nyomon hangsúlyoznia kell, hogy a 2011-es eseményeket tekinti inspirációs forrásának, másfelől pedig a vallásos rétegek megnyugtatására a Koránból vett idézetekkel színesíti beszédeit.
Valamennyi tunéziai politikus csalódottan említi újból és újból, hogy nem kapta/kapja meg azt a nyugati anyagi segítséget, amit példás demokráciateljesítményéért és ennek fenntartása érdekében „megérdemelne”. Tény, hogy négy év alatt megteremtették a szólás- és gyülekezési szabadságot, megszilárdult a civil társadalom, elillant a személyi kultuszon alapuló politikai kultúra. Igaz, hogy a közvélemény-kutatók szerint az emberek fele sincs meggyőződve a demokrácia előnyeiről, de épp ezért, a gazdaság fellendítése érdekében kér Tunisz anyagi segítséget. Ezen a téren viszont nincs katasztrófahelyzet, sőt már Ben Ali idejében optimizmusra sarkalltak bizonyos indikátorok. Csakhogy 2011 után ellepték az országot a líbiai menekültek, és immár vagy háromezer tunéziai csatlakozott az „Iszlám Állam”, az ISIS fegyvereseihez, s mindez együtt rosszul hat a korábban igen élénk idegenforgalomra.
A munkanélküli-helyzet nem javul, ami aggasztó lehet az új kormányzat számára is, hiszen Ben Ali bukását is a képzett fiatal munkanélküliek okozták. Az átalakulás végső sikeréig még sok a veszély és a tennivaló.
