Erdoğan török elnök számítása bejött: az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) nemcsak nyert a választásokon, de egyedül is kormányt tud alakítani. Közelebb került-e ahhoz, hogy egyeduralmat, egyfajta prezidenciális rendszert létrehozzon? Igen, de csak egy kicsit. Ugyanis nemcsak a most ismét legyőzött ellenzék utasítja ezt el, de pártjából számosan, nem mellesleg Ahmet Davutoğlu miniszterelnök is.
Nem valószínű, hogy az egyébként igen intelligens Recep Tayyip Erdoğant olyannyira elvakítaná mostani győzelme, hogy elhiteti magával: az urnákhoz járulók 49,4 százaléka azért szavazott rá, mert okvetlenül elnöki rendszert szeretne. Győzelmének igazi oka a félelem a bizonytalanságtól, amely egyre mélyebben áthatja az országot. Idén már volt egy választás Törökországban, június 7-én, amely igencsak megtépázta az AKP addigi politikai pozícióit. Egyrészt 2002 óta először elveszítette addigi kormányalkotó többségét, másrészt nem volt olyan másik parlamenti párt, amely nem hogy koalícióra, de egyáltalán szóba állt volna vele. A mostani, november 1-jei rendkívüli választásra ezért volt szükség. A két időpont között öt hónap telt el, s Törökország helyzete gyökeresen megváltozott.
Először is rendkívüli módon megromlott ismét a török–kurd viszony; pontosabban, az AKP eltávolodott a kurdok és a városi értelmiség által támogatott Népi Demokrata Pártól (HDP), amelyet addig komoly háttéralkukkal tartott magához elég közel. Másrészt ismét bombázni kezdte a szíriai Kurd Munkáspárt (PKK) bázisait. Törökország mintegy 20 milliós kurd lakossága megosztottan reagált erre; sokan háttérbe húzódtak, és politikailag sem exponálták magukat. Mások, főként Kelet-Anatólia rendkívül konzervatív kurd lakossága a biztonsági kockázatok miatt átszavazott az AKP-ra.
Akárcsak a Nemzeti Mozgalom Pártjának (MHP) számos tagja, akiket felháborított vezetőjük, Devlet Bahçeli intranzigens magatartása, amit Erdoğannal szemben mutatott. Az AKP mindenképpen szerette volna átcsábítani az MHP-t még június 7. után, hogy az belülről vagy kívülről támogassa az akkori kisebbségi kormányt. Ám Bahçeli úgy kalkulált, hogy Erdoğan és az AKP támogatottsága egyre zuhan, saját pártja pedig el tudja majd csábítani a lemorzsolódó tömeget. Ám e várakozás ellenkezője következett be, az AKP főleg az MHP-ból tudott új voksokat szerezni.
A szíriai kurd települések bombázása mellett Törökország az Iszlám Állam (ISIS) ellen is komolyabb fegyveres akciókba kezdett, vagyis most már nemcsak titkosszolgálati téren, hanem katonailag is beszállt a Szíriában zajló fegyveres akciókba. Ennek is komoly következményei lettek. Júliusban a dékelet-anatóliai Suruç városában, októberben pedig Ankarában hajtott végre az ISIS öngyilkos terrortámadást; igaz, nem az AKP, hanem a legnagyobb ellenzéki párt, a szociáldemokrata Köztársasági Néppárt (CHP) rendezvényein. Közel háromszázan haltak meg, így immáron a hátország is megtapasztalta a háborús mindennapokat. Ezt követően sokan félretették politikai megfontolásaikat, s arra voksoltak, aki egyértelmű bizonyságát adta annak, hogy a kialakult helyzettel meg tud birkózni. Erdoğan élt is az alkalommal, melyet nemcsak az otthoni események, de a nemzetközi fejlemények is tálcán kínáltak a számára.
Két fontos megállapodást kötött Erdoğan az elmúlt hónapokban, melyek újrapozicionálták kormányát. Az elsőt Washingtonnal; ennek értelmében az amerikai harci gépeknek már nem kell az Arab-öböl menti bázisokról vagy anyahajóról felszállniuk, mert használhatják a szíriai bombázásokkor az incirliki bázist. Ez a lépés ugyanakkor nemcsak katonailag pozicionálta újra Törökországot, hanem a NATO-n belül ismét kulcsországgá tette, Erdoğannak pedig megadta a lehetőséget, hogy ellensúlyozhassa azokat a kritikákat, melyeket Washington az egyre iszlamistábbá váló török belpolitikával szemben olykor megfogalmaz.
A másik megállapodás az Európai Unióval van formálódóban a menekültek visszafogadása ügyében. Ezért Ankara a legnagyobb árat kéri: az uniós tagságot, amit – tekintettel az ország állapotára s az iszlamista kormányzati tendenciákra – Európa aligha engedhet meg magának. Ugyanakkor tény, hogy már az idei menekültválságot messze megelőzően is bárki megtapasztalhatta az anatóliai városok elöregedését, hiszen a fiatalok onnan vagy elhagyták Törökországot, vagy pedig tervezik, hogy átköltöznek az unióba.
Mind az Egyesült Államoknak, mind Európának, ha más és más okok miatt is, de erőteljes ankarai kormányra van szüksége, és ezt a kormányt jelenleg csak az AKP tudja biztosítani, Erdoğannal az élen. Egy erőteljes Erdoğan viszont – különösen, ha alkotmányozó többségre tenne valamikor szert a pártja – az első adandó alkalommal elnöki rendszert vezetne be, tovább oszmánosítana, felszámolva a kemali szekuláris állam minden megmaradt rekvizitumát; azaz Törökországot még kevésbé tenné Európa számára kívánatossá, s Amerika sem vágyik arra, hogy egy vallási tekintetben nem semleges, az emberi jogok vonatkozásában pedig kifejezetten intoleráns állammal kelljen egyezkednie.
A november 1-jei választás kimenetele minden vonatkozásban ezt az abszurd helyzetet tükrözi: egyrészről a legkevésbé sem volt kívánatos az AKP győzelme, másrészről ez a győzelem elkerülhetetlen volt, és mind Washingtonnak, mind Brüsszelnek rövid távon hasznos. És az is tény: Erdoğan ugyan rövid távon örülhet a győzelemnek, de hosszú távon egymaga kell, hogy megküzdjön azzal a bonyolult és igen veszélyes helyzettel, melyet részben maga kreált. Mindeközben az ellenék bánkódhat ugyan a vereségen, ám hálát adhat Allahnak, hogy egyelőre nem az ő feladata lesz mindazt eltakarítani az útból, amit az AKP az elmúlt tizenhárom év alatt a török bel- és külpolitikában tehertételként felhalmozott. Mert abba aztán totálisan belebukna.
A szerző a DK elnökségi tagja.
