Napra pontosan három évvel azután mutatta be Joe Biden alelnökjelöltjeként Kamala Harris szenátort, hogy Charlottesville-ben egy neonáci a tömegbe hajtva halálra gázolt egy antirasszista tüntetőt. Akkor Donald Trump az eseményekre úgy reagált, hogy „mindkét oldalon” voltak remek emberek, Biden pedig erre válaszul jelentette ki, hogy „a nemzet lelkéért folyó csata” zajlik. Ez ma is a volt alelnök Trumppal szembeni kampányának a kulcsgondolata, és Harrisre azért eshetett a választása, mert kiemelkedő szerepet szán neki ebben a csatában.
Az évfordulóról hangsúlyosan beszélt mind Harris, mind Biden, amikor egyértelművé tették: az idei választás tétje az, hogy milyen nemzetnek gondolja magát az Egyesült Államok. Ez egyszerre jelenti azt, hogy kik képviselhetik Amerikát, és hogy mi nem fér bele az amerikai identitásba – például azok a kirekesztő gondolatok, amelyeket Trump is terjesztett Harris jelölése kapcsán, alaptalanul kétségbe vonva a bevándorló szülők gyermekeként Amerikában született politikus alelnökké választhatóságát.
Kaliforniai indulás
Ha Donald Trumpot többek között a bevándorlásellenes „backlash” (visszacsapás) repítette a Fehér Házba, akkor a Biden–Harris-páros a „backlash backlash-ére” épít – talán joggal, legalábbis egyes felmérések szerint Trump elnökségének hatására újra a szavazók több mint 60 százaléka ért egyet azzal, hogy a bevándorlás több hasznot hoz Amerikának, mint amennyi kárt okoz. Kamala Harris története pedig remek példa a bevándorlás sikereire. Az 1964-ben, a kaliforniai Oaklandben született politikus mindkét szülője a Berkeley Egyetemen folytatott doktori tanulmányokat: Indiából származó anyja rákkutatással, jamaicai apja pedig közgazdaságtannal foglalkozott. A Berkeley a hatvanas évek közepén a háborúellenes és polgárjogi diáktüntetések egyik központja volt, Harris szülei is aktívan részt vettek a polgárjogi mozgalomban. Az otthonról hozott aktivizmus kihatott nemcsak Kamala, de húga, Maya Harris későbbi pályájára is: ő egyebek közt között Hillary Clinton kampánycsapatában dolgozott, majd kampányfőnök lett, amikor nővére célba vette a demokrata elnökjelöltséget.
Harrisék otthonosan mozogtak több vallás, ország, sőt kontinens között is; az indiai családlátogatások mellett a hatvanas évek végén a testvérek Zambiában is töltöttek időt, ahol indiai kormánytisztviselő nagyapjuk éppen kiküldetésben volt – mindez leginkább Barack Obama hátterével állítható párhuzamba. Később a nővérek anyjukkal Kanadába költöztek, így a középiskolát Kamala már Montrealban fejezte be, majd a „fekete Harvardnak” is nevezett washingtoni Howard Egyetemen tanult tovább. Innen visszatért a nyugati partra: jogi tanulmányait Kaliforniában végezte, és pályafutását is a San Franciscó-i övezetben kezdte felépíteni.
A politikai karrierhez természetesen mindenhol elengedhetetlen a karizmatikus kiállás és a kiváló kapcsolatépítési képesség, ezek pedig mindig is Harris erősségei közé tartoztak. San Franciscóban ráadásul, ahol – a Politico által megszólaltatott helyi politikai háttérember szerint – „majdnem mindenki egyetértett mindenkivel mindenben”, még fontosabbak voltak ezek a készségek, hiszen a szakpolitikai álláspontok megkülönböztetésével nehezebb volt kiemelkedni. Ez talán arra is jobban rávilágít, hogy később elnökjelöltként Harrist miért hozhatták többször zavarba szakkérdések részleteivel. San Francisco világában viszont a kezdetektől jól navigált, 2003-ban korábbi főnökével szemben meg is választották kerületi ügyésznek.
A kerületi ügyészként, majd 2011-től kaliforniai főügyészként eltöltött közel másfél évtized kétségkívül Harris életrajzának egyik legfontosabb eleme, ugyanakkor a legtöbb támadási felületet is nyújtja. Harris és hívei egy „progresszív ügyész” kibontakozását látják ebben az időszakban, a Black Lives Matter mozgalom és a közelmúlt tüntetéseinek fényében azonban tevékenysége átértékelődött, így több baloldali kritikus a túlzott bebörtönzést és a feketékkel szembeni diszkriminatív gyakorlatokat fenntartó ügyészként tekint a szenátorra. („Kamala egy zsaru” – terjedt el a kritika az internet baloldali szegleteiben.)
Progresszív ügyész vagy rossz zsaru?
Az igazság nem meglepő módon valahol a kettő között lehet. German Lopez, a Vox szerzője Harris ügyészi tevékenységét vizsgálva arra jutott, hogy bár San Franciscóban kimondottan progresszív ügyészként indult (ellenezte például a halálbüntetést, ami Kaliforniában ritkaságnak számított), később egész Kaliforniát képviselve óvatosabbá vált, miközben a világ elhaladt mellette. Harris így is véghez vitt pozitív reformokat: állami szintre emelt egy programot, amely lehetővé tette, hogy elkerüljék a börtönt a kábítószerrel kapcsolatos visszaélés miatt elítéltek, és támogatta a rendőrök faji előítéletekkel szembeni képzését. De igyekezett kerülni a konfliktust a rendvédelmi szervekkel, és nem feltétlenül foglalt állást kényes kérdésekben. Védelmezői szerint azonban fekete nőként tarthatott az egyenlőtlen elvárásoktól, azaz bizonyítania kellett, hogy van olyan „kemény”, mint egy fehér férfi.
A főügyészi ismertségére építve – és Barack Obama támogatásával – Harris könnyedén szerezte meg 2016-ban Kalifornia egyik megüresedő szenátusi helyét. Újonc szenátorként hamar kitűnt az igazságügyi bizottság nyilvános meghallgatásain: ügyészi tapasztalatait kihasználva kérlelhetetlen kérdezőként szorította sarokba az üzleti és politikai élet olyan neves szereplőit, mint Mark Zuckerberg, Brett Kavanaugh akkori főbírójelölt, illetve William Barr igazságügy-miniszter. Innen egyenes út vezetett az elnökjelöltség megpályázásához: Harris húszezres tömeg előtt, az „emberek ügyésze” szlogennel indította ígéretes kampányát tavaly januárban.
Aztán a dolgok máshogy alakultak: decemberre messze elmaradt az esélyes jelöltektől, ezért még az első előválasztás előtt kiszállt a küzdelemből. Számos ok vezethetett a kudarchoz, de talán a legfontosabb az volt, hogy rosszul mérte fel a pillanatot: a demokraták ezúttal nem egy „új Obamát” kerestek, aki inspiráló történetével betemeti az árkokat, hanem valakit, aki biztosan legyőzi Donald Trumpot. Harris a párton belül sem a Biden-féle mérsékeltek közé, sem a Bernie Sanders és Elizabeth Warren szenátorok fémjelezte progresszív szárnyhoz nem tartozott, ám kompromisszumképes pragmatista helyett inkább ingadozónak tűnt, aki például maga sem tudja eldönteni, hogy az egészségügyi reform keretében megszüntetné-e a magánbiztosítást. Még az erősebb pillanatait sem sikerült a maga javára fordítania: nagy figyelmet kapott, ahogy Bident támadta a szegregáció felszámolását célzó iskolai buszoztatással kapcsolatos korábbi nézetei miatt, de később kiderült, hogy az ő álláspontja sem tér el jelentősen Bidenétől.
De előválasztási gyengeségeit akár előnnyé is fordíthatja alelnökjelöltként. Legalábbis a túlzott óvatosság nem jelent problémát, hiszen tőle kevésbé az önálló ötleteket várják, inkább azt, hogy igazodjon Joe Bidenhez. Már bemutatkozó beszédében megmutatta, hogy ügyészi stílusával hatékonyan el tudja látni az alelnökjelöltek egyik kötelező feladatát, az ellenfél támadását; az alelnöki vitában pedig Mike Pence is számíthat nehéz momentumokra.
Pragmatikus pillanat?
Az alelnökjelöltek személye ritkán befolyásolja jelentősen az elnökválasztások kimenetelét, ha mégis, az inkább negatív módon nyilvánul meg, amikor például egy Sarah Palinhez hasonlóan tapasztalatlan jelöltet nevez meg valamelyik oldal, de Harrisszel ez a veszély a demokratákat aligha fenyegeti. Biden a jelöléssel inkább a következő évekre gondolhatott már: mivel 77 évesen a valaha volt legidősebb elnök lehet, különösen fontos szempont, hogy Harris az első naptól készen áll arra, hogy esetleg átvegye a hivatalát. Bár korábban Biden környezetéből többen szivárogtattak olyan információkat – kimondottan Harrisre célozva –, hogy olyan jelölttársat preferálnának, aki saját személyes ambícióját hajlandó háttérbe szorítani, az alelnökök általában elindulnak később az elnökségért, és furcsa lenne pont az első női alelnöktől elvárni, hogy áldozza föl ezt a lehetőséget.
Biden maga is „átmeneti” elnökségre és talán csak egyetlen ciklusra készül, így akár nyer, akár veszít, a mostani jelöléssel Harris a 2024-es demokrata jelöltség favoritjává léphet elő. Kritikusok szerint ezáltal a volt alelnök bebiztosította a párton belüli mérsékeltek hosszú távú előnyét a baloldallal szemben. Van azonban a Biden–Harris-páros jelölésének egy másik olvasata is: bár pragmatikus irányból közelítik a politikát, mindketten – a demokraták politikájának változásával együtt – karakteres baloldali álláspontokat karoltak fel az utóbbi hónapokban, legyen az akár a koronavírus enyhítését célzó gazdasági mentőcsomag vagy a büntetőjogi reform kérdése. Bident és Harrist nehéz kimondottan radikális baloldalinak beállítani (mindketten elhatárolódtak az olyan szlogenektől, mint a rendőrség feloszlatására vonatkozó javaslat), viszont így nagyobb mozgásterük lehet progresszív programelemek átvételére. Bidennek tehát meglepően könnyen sikerült elérnie azt, hogy a Trump-ellenes republikánusoktól a Demokrata Párt balszárnyáig érő koalíciót kovácsoljon össze. Harris jelölése is fontos lépés ezen az úton.
Bizonytalan nyár, biztos Biden-előny
Nehezen lehetne uborkaszezonnak nevezni az amerikai politikában az idei nyarat, Joe Biden azonban a sűrű események közepette is stabilan tartja a felmérések átlaga szerint 8–10 százalékpontos előnyét. Ha ma lennének a választások, Biden minden bizonnyal magabiztosan nyerne: nemcsak meggyőző fölénnyel vezet olyan, csatatérállamokban, mint Pennsylvania, Michigan vagy Florida, amelyeket négy éve Trump hódított el, de versenyben van a hagyományosan republikánus Arizona, Észak-Karolina, sőt még Texas elektori szavazataiért is. (Texas a mérete alapján egymaga eldönthetné a választást Biden javára.)
Két és fél hónap alatt azonban még rengeteg dolog történhet, és 2016 emléke óvatosságra int: Hillary Clintonnak is volt hasonló nagyságú előnye, igaz, ő sosem tudta ilyen hosszú ideig stabilizálni azt. Ha csak pár pontot hozna Trump, a verseny újra szoros lehetne, ugyanis a csatatérállamokban továbbra is valamivel jobban teljesít az elnök, mint országosan. A járványhelyzetben bekövetkező javulás, illetve a gazdaság gyors talpra állása pedig elvileg segíthetné Trumpot, ám az ma már nem tűnik valószínűnek, hogy novemberig a foglalkoztatási adatok visszaálljanak a járvány előtti szintre, és az sem kedvez az elnöknek, hogy kormánya nem tudott megállapodni a kongresszusi demokratákkal egy újabb mentőcsomagról. Biden javára szól, hogy a felmérésekben rendre 50 százalék körül vagy a fölött végez: Trumpnak tehát nem elég visszaszerezni a tőle elfordult bizonytalanokat, de olyanokat is meg kell győznie, akik már Biden felé húznak, márpedig köztük kifejezetten népszerűtlen a jelenlegi elnök. Trump célja nem véletlenül az, hogy minél kevesebben élhessenek választójogukkal; a levélszavazás delegitimizálására tett lépései egy szoros választás esetén az amerikai demokrácia alapintézményei számára is kihívást jelenthetnek.
