Július 1-jén tette közzé a Pentagon az új amerikai nemzetvédelmi stratégiát, amely a 2011-est váltja fel. A dokumentum üzenete egyértelmű: utal azokra a súlypontváltozásokra, melyek különösen a második Obama-adminisztráció világképét és katonapolitikai céljait meghatározzák.
| ||
Míg a 2011-es stratégiára még mindig a 2001. szeptember 11-én bekövetkezett New York-i események emléke nyomta rá a bélyegét, és a keretet egyértelműen az Egyesült Államok azt követő közel-keleti katonai fellépései adták, addig a terrorizmus, az iszlám fenyegetettség és az „arab tavasz” nyomán beállt radikális bizonytalanság az új stratégiában láthatóan másodlagossá vált. Azt nem lehet kijelenteni, hogy fontosságuk megszűnt volna, de súlyuk relatív, s helyettük mindenképp más problémák kerültek a figyelem fókuszába.
A globális viszonyokra hatással lévő nemzetállamok fenyegetése.
A papír négy államot jelöl meg, amelyek kormányzati politikájában komoly törekvés tapasztalható arra, hogy (1) megbontsák a nemzetközi rendet, (2) térségi instabilitást okozzanak, (3) irreguláris-terrorista szervezeteket támogassanak, és (4) mindezek együtthatójaként fenyegetést jelentsenek az Egyesült Államokra. Oroszországról, Iránról, Észak-Koreáról és Kínáról van szó.
Nyilvánvaló, hogy az említett államok közül egyik sem képes tényleges katonai kihívást intézni Amerika ellen – de képes fenyegetni a szomszédait, s így regionális konfliktusokat kelteni. Kínának és Oroszországnak különös a jelentősége: Pekingnek például nem is titkolt célja olyan, ma elismerten szuverén államok bekebelezése, mint Tajvan, s területi vitája van Vietnammal, a Fülöp-szigetekkel, sőt Japánnal is. Nemrég a Fülöp-szigetek birtokában lévő zátonyokat szállt meg, s ott olyan területbővítő munkákba fogott – azaz a zátonyok feltöltésébe –, hogy azokon a tengerfenék altalajkincseit feltáró állomásokat hozzon létre. A dolog természetéből adódóan egy ilyen akciót követően általában megjelennek a térségben a kínai katonai bázisok is. Peking komoly haderő-modernizációs programba kezdett, de legalább ilyen aktív a destabilizáló célzatú pénzügyi tranzakciókban, illetve az internetes „hadviselésben” (hackertámadások).
Az Oroszországgal kialakult konfliktus mára komoly, a volt hidegháborúhoz mérhető következményekkel terhes. A volt szovjet tagköztársaságokban folytatott hibrid háborúk (Grúzia, Ukrajna) után Moszkva már a NATO-tagállam Lettországgal és Észtországgal szemben is fenyegetően lép fel; nemrég ez utóbbi területi szuverenitását megsértve raboltak el orosz ügynökök egy észt biztonsági tisztet. Bár az Egyesült Államok eddig egyszer sem hagyott kétséget afelől, hogy egy NATO-tag elleni tényleges támadás esetén életbe lép a védelmi szerződés 5. cikkelye – vagyis a szervezet katonai válaszcsapása nem maradna el –, nyugati szakértői körökben jó ideje tartja magát az a félelem, hogy az uniós periféria országai nincsenek és nem is lehetnek tényleges biztonságban.
| ||
Mindemellett persze Oroszország ma elsősorban a száz évvel korábbi Oszmán Birodalomra hasonlít, amely lehetett kihívó – főként a kis nemzetek s az általa elnyomott apróbb nemzeti (etnikai-vallási) entitások szempontjából –, de globális veszélyt mégsem jelentett, ugyanis gazdasága alkalmatlanná tette erre. Többen felhívták a figyelmet arra, hogy ha a Nyugat felfüggesztené az oroszok hozzáférését a SWIFT pénzügyi tranzakciós rendszerhez, akkor az orosz gazdaság három napon belül összeomlana. Ám jelentsen Moszkva akármekkora kockázatot is a Nyugatra, egy efféle fordulat – s az azt követő káosz – senkinek sem áll érdekében, ez pedig jelentékeny zsarolási potenciál.
A most megjelentetett nemzetvédelmi stratégia két fontos szemléletbeli módosulást mindenképpen tükröz: az orosz veszélyt leszámítva, amellyel elsősorban Európa – azaz az Európai Unió, illetve a volt szovjet zóna utódállamai – szembesülnek, kontinensünk jelentősége meglehetősen csökkent. Prioritást az Egyesült Államok számára egyértelműen a csendes-óceáni térség kapott, mind a kihívások (Kína), mind pedig a lehetőségek miatt. Az sem meglepő – ismervén az Obama-adminisztráció eddigi politikáját –, hogy sokat veszített stratégiai súlyából a Közel-Kelet; pontosabban eltolódtak a hangsúlyok. Míg eddig az izraeli–arab konfliktusok, illetve az öbölháborúk következményeinek kezelése álltak a középpontban, addig mára a figyelem elsősorban Iránra összpontosul.
A szerző a DK elnökségi tagja
