Menekülés a menekültektől - Bevándorlási válság Olaszországban és Franciaországban

Róma és Párizs egymásnak feszül, miközben unió-, idegen- és bevándorlóellenes erőik triumfálnak, mondván, ők jelezték idejekorán, hogy a bevándorlás válsághoz vezet, amivel sem az EU, sem országaik vezetői nem tudnak mit kezdeni.

Mindennapi képek a Földközi-tenger déli partjainál fekvő Lampedusa szigetéről: háborúk, népirtások, diktatúrák és nyomor elől menekülők százai érkeznek lélekvesztőkön, ki­éhezve, elgyötörten, sokan holtan Olaszország partjaihoz. Tavaly 170 ezren, az idén várhatóan ugyanennyien.

Olaszország

Kevésbé drámai, de hasonló felvételek azonban már nem csak Itália déli partjainál készülnek: nagyvárosok pályaudvarain, északon és délen, köztereken, a Franciaországgal határos Ventimigliában menekültek ezrei várják, hogy továbbmehessenek valamely boldogabb európai országba menedéket, jobb életet találni. Útjukat azonban egyre több helyen zárták el az elmúlt hetekben. Németország a G7-csúcs miatt, Ausztria, Franciaország és a nem EU-tag Svájc általános biztonsági okokra hivatkozva újra szigorított ellenőrzést vezettek be Itáliával közös határaiknál az illegális bevándorlók kiszűrésére és visszatoloncolására. Másutt falakat húznak a kéretlen jövevények kizárására – ennyi látszik Olaszországban az EU-tagországok szolidaritásából, együttműködéséből a bevándorló- és menekültválság közös megoldásából.

Lampedusa kikötőjében

Fotó: Europress Fotóügynökség

A korábbinál is kritikusabb helyzet hatására persze új erőre kaptak az évek óta napirenden lévő bevándorlás körüli viták az országon belül is. A demokrata párti Matteo Renzi vezette bal- és jobbközép koalíciós kormány erőt, határozottságot próbál mutatni az unióval folyó tárgyalásokon, ám az ellenzék két nagy pártja, az idegenellenes, szélsőjobboldali Északi Liga (LN) és a populista, politika- és politikusellenes Öt Csillag (M5S) mindent elkövet Renzi hiteltelenítésére: vadabbnál vadabb kijelenté­sekkel tüzelik a közvéleményt a bevándorlók és a gyenge kezű, tehetetlen kormány ellen.

Különösen jól jön a válsághelyzet az egész politikáját és propagandáját az idegenek (korábban a lusta, ingyenélő déliek) gyűlöletére építő 42 éves Liga-vezér, Matteo Salvininak, hogy bevándorlóhordák inváziójával, malária- és rühjárvánnyal, a bűnözés elszabadulásával ijesztgesse az olaszokat. Példaként a milánói pályaudvart hozta fel, ahol a rühös, maláriás bevándorlók hada az expó városának turistalátványosságává vált. Salvini se istent, se embert nem kímél, a minap még Ferenc pápának is „bátran” nekiment, miután az egyházfő azt mondta híveinek, kérjenek együtt megbocsátást azoknak, akik bezárják ajtajukat a segítséget és menedéket keresők előtt. Nincs szükségünk megbocsátásra, a bevándorlóknak csak egynegyede menekült, és a Vatikánban különben sem látni sátortáborokat. Ott hány mene­kültet fogadtak be? – tette fel a költői kérdést.

Járványokkal fenyegetni az Öt Csillag gátlástalanul populista vezetőjének, Beppe Grillónak (róla lásd: Tücsök Jóska forradalma, Magyar Narancs, 2013. április 4.) is jól megy. Szerinte hónapokon belül több mint egymillió bevándorló özönli el Olaszországot, s hozzák az ebolát, Rómát ellepik majd a patkányok és bevándorlók, megeszi a kosz.

Három ellenzéki tartomány (Lombardia, Veneto, Liguria) kormányzója bejelentette: nem hajlandók befogadni a belügyminisztérium kvótái szerint rájuk jutó menedékkérőket, és ha egy polgármester mégis vállalná a feladatot, megvonják tőle a tartományi támogatást.

Az effajta félelemkeltés távolról sem hatástalan még a többségében be- és elfogadó, a bevándorlás problémáiban az évek alatt megedződött s a bevándorlókkal általában empatikus olaszok között sem. Milánóban például a buszsofőrök sorra tagadják meg a menekültek szállítását, mert azt hallották, többen rühösek. A kedélyeket máig borzolja az is, hogy tavaly év végén kiderült, Rómában óriási maffiahálózat épült a bevándorlási bizniszre. Bűnözők és vezető városi politikusok, hatósági emberek euró-százmilliókat tettek zsebre a bevándorlók ellátására, elhelyezésére szánt állami pénzekből.

A külső és belső nyomás alá került kormány egyfelől igyekszik megnyerni a segítségnyújtástól vonakodó EU-államokat az országba érkezők szigorúbb és gyorsabb ellenőrzésével, az illegálisok visszatoloncolásával, az embercsempészek elfogásával, eszközeik elkobzásával (az elmúlt hetekben líbiai segítséggel több száz lélekvesztőt semmisítettek meg), a „kibocsátó” országokkal (elsősorban Líbiával és Egyiptommal) kötött egyezményekkel helyi kivándorlóazonosító táborok felállítására, amihez technikai és személyi, anyagi segítséget adnának. Másfelől pedig próbál egy hazai B tervet létrehozni arra az esetre, ha az unió magára hagyná Olaszországot. Erre leginkább a közvélemény megnyugtatására van szüksége, és persze annak cáfolataként is, hogy Róma nem áll ki az ország érdekeiért. E terv szerint ideiglenes tartózkodási engedélyt adnának a továbbmenni szándékozó menekülteknek, így Schengenre hivatkozva nem lehet majd visszaküldeni őket. Viszont a nemzetközi vizeken bevándorlókat mentő külföldi hajókat nem engednék be az olasz kikötőkbe, illetve charterjáratokat állítanának be a kiutasított gazdasági bevándorlók azonnali hazaszállítására, a túlzsúfolt menekültközpontok tehermentesítésére pedig laktanyákat és egyéb elhagyott középületeket tennének alkalmassá, megfelelő személyzetet biztosítva a kérelme elbírálására váró közel 80 ezer menekült emberhez méltó elhelyezésére és ellátására.

Hasonló tervek, ígéretek már korábban is voltak, kérdés, hogy mit sikerül valóra váltani belőlük. A tét nagy: ha Olaszország magára marad az EU-ban, még inkább vérszemet kapnak az unió- és bevándorlóellenesek, s tovább hergelik az embereket. Végül nem marad a kormánynak sem hitele, sem ereje, sem eszköze a válság megoldására. Salvini és Grillo már dörzsölik a tenyerüket, kormánybuktatásra készülnek.

Franciaország

Sokan lepenizálódásnak nevezik, ami manapság a francia politikában történik a bevándorlásügyben. Miközben a kormány szolidáris, humánus és felelősségteljes megoldásról beszél, nem fogadja el a menekültek elosztására Brüsszel kvótaajánlatát, százával toloncol Olaszországba menedékkérőket, akiknek egy része nem is onnan érkezett vagy kiskorú (tehát nem lehetne kitenni), Párizsban kilakoltat kérelmük elbírálására várókat, Calais-ban embertelen körülmények között hagy vegetálni háromezer Nagy-Britanniába igyekvőt.

Mindez inkább egy jobboldali, EU-szkeptikus, nacionalista, semmint egy baloldal vezette országra lenne jellemző. Csakhogy Franciaországban két év múlva elnökválasztás lesz, és már erre készülnek a pártok. Annak tudatában készülnek, hogy a felmérések szerint a franciák 70 százaléka úgy gondolja, túl sok a bevándorló az országban. Így aztán François Hollande szocialista államfőnek és kormányának nagyon rosszkor, a jobb- és szélsőjobboldali ellenzéknek meg nagyon jókor jött a bevándorlási válság. Hollande-ék siralmasan szerepelnek a közvélemény-kutatásokban, kormányzásukat a franciák többsége csődnek látja, a gazdaság nem indult be, a munkanélküliség nem csökkent, rossz a közhangulat. Az ellenzék meg egyre erősödik, főként a szélsőjobboldali, nyíltan EU- és bevándorlóellenes Nemzeti Front (FN) húz hasznot népszerűtlenségükből. Az imázsát és politikáját a bevándorlók elleni indulatokra építő, az ország gazdasági bajaiért, társadalmi feszültségeiért őket okoló párt magát egyre szalonképesebbé maszkírozó vezére, Marine Le Pen diadalittasan hirdeti: eljött az ideje, hogy mindenki szembenézzen a valósággal! A harminc évig tétlen politikusok a bevándorlás felelőtlen támogatásával válságba taszították az országot. Ő viszont már évekkel ezelőtt felkészült a vészhelyzetre, programot dolgozott ki, amelynek főbb pontjai: a bevándorlás megfordítása, azaz a jelenlegi évi 200 ezerről 10 ezerre csökkenteni öt év alatt, Schengen újratárgyalása, az illegális bevándorlók legalizálásának, a családegyesítés, a „droit du sol”, vagyis a születési hely szerint járó állampolgárság megszüntetése, a franciák elsőbbsége munkavállalásnál, szociális ellátásoknál, lakásjuttatásoknál. A bevándoroltak integrálása helyett teljes asszimiláció.

Több sem kellett a nagypolitikába a régi pártját (UMP) „A Köztársaságiak” névre átkeresztelve visszatérő Nicolas Sarkozynek, hiszen Le Penéhez hasonló intézkedéseket ő már korábban is sürgetett, sőt, belügyminiszterként, majd köztársasági elnökként meg is valósított, most pedig egy „vicces” metaforával jó nagyot rúgott az EU-ba is. Azzal szórakoztatta egy pártgyűlésen hallgatóit, hogy Brüsszel válságkezelési stratégiája olyan, mint amikor a konyhánkban csőtörés van, és a vízszerelő ahelyett, hogy kicserélné a csövet, a vizet teríti szét: a felét a konyhába, egy részét a nappaliba, a hálószobába, aztán, ha kell, a gyerekszobába is enged belőle valamennyit.

Sarkozy közismert keménykedése a bevándorlókkal annál is furcsább, hogy maga is bevándorlók gyermeke (apja magyar, anyja görög).

Akárcsak a miniszterelnök Manuel Valls, aki Barcelonában született, apja katalán, anyja svájci olasz, és csak kamaszkorában költözött a szüleivel Franciaországba, húszéves volt, amikor honosították. Vallst, aki szintén belügyminiszterként debütált a nagypolitikában, a bevándorlás kezelésében sokan Sarkozyhez hasonlítják, példaként hozva fel 65 cigánytábor felszámolását és lakóik utcára tételét, majd kitoloncolását, vagy 2013-ban egy öt éve Franciaországban élő és tanuló 15 éves koszovói cigány lány hazaküldését családjával együtt, illetve a bevándorlók szociális juttatásainak durva visszavágását, s a hazájukba esedékes visszatelepülésüket támogató 300 euró hatodára csökkentését. Igaz, volt néhány pozitív intézkedése is, például több tízezer illegális bevándorló legalizálása, a honosítási kérelmek egyszerűsítése és felgyorsítása. Kormányának mostani bevándorlásügyi lépéseivel valószínűleg Le Pen és Sarkozy vitorlájából akarja kifogni a szelet, de az összkép, a közhangulatot kiszolgáló lepenizálódás mégis riasztó. Ezen az sem változtat, hogy a kérdésben feltűnően lapító François Hollande továbbra is európai együttműködésről, a menekülők iránti szolidaritásról beszél, mert – ahogy nemrégiben a párizsi Bevándorlási Múzeumban mondta – „Franciaországban a bevándorlás története a köztársaság története, hiszen minden negyedik francia bevándorolt vagy bevándorolt leszármazottja, integrációjuk a testvériség megtestesülése”.

Beáramlás

Olaszország a múlt század hetvenes éveiig a kivándorlók országa volt. 1876 és 1976 között 24 millió olasz hagyta el a hazáját. Az olasz gazdasági csodával kezdődött a bevándorlás, de még 1981-ben is csak 321 ezer külföldi élt Olaszországban – tíz évvel később már ennek a kétszerese. Ekkor kezdődött a tömeges bevándorlás előbb a volt szocialista országokból (albánok, románok), majd az észak-afrikaiak (marokkóiak) érkeztek, aztán egyre többen a különböző háborús övezetekből menekülők. Míg 2005-ben nem egészen 2 millió – érvényes papírokkal rendelkező, de nem honosított – külföldi élt Olaszországban, 2015-re a számuk meghaladja az 5 milliót (ebből több mint egymillió román).

A bevándorlók több mint 60 százaléka gazdasági bevándorló, dolgozni jönnek. Az illegális bevándorlók számát 300 ezerre teszik (több nagy legalizálási hullám is volt), de csak 15 százalékuk érkezett tengeri úton.

Az olasz partokhoz tavaly már 170 ezer menekült érkezett, ebből több mint 141 ezren Líbiából, főként szíriaiak és eritreaiak. A menekültkérelmüket eddig 95, illetve 89 százalékban pozitívan bírálták el Európában. Az UNHCR adatai szerint 2013-ban Olaszországban 78 ezer, Franciaországban 232 487, Németországban 187 567 volt a menekültstátust kérők száma.

2014-ben nagyon megugrott a menekültkérvények száma, Európában közel 626 ezer, ennek kb. tíz százaléka Olaszországban.

Franciaországban 7,2 millió bevándorolt él, de leszármazottaikkal együtt a tényleges számuk 12-14 millió főt tesz ki. Évente úgy 200 ezer menedékkérő érkezik, illegális bevándorló pedig úgy 200–400 ezer között – bár az adatok e téren mindig bizonytalanok. Az illegális bevándorlók tömegeit eddig több hullámban legalizálták. 1995–2012 között összesen 2,4 millióan kaptak francia állampolgárságot.