Szlovákia választott

A rossz rendőr és jó rendőrkutya

Külpol

Nyilván a remény halt meg utoljára, pedig csak az ­történt, amire minimum tavaly nyár óta számított mindenki, akit valamennyire is érdekelt „északi szomszédaink” közélete: a nép megválasztotta államelnöknek Robert Fico emberét, az egykori harcostársat, későbbi renegátot, aki épp ezért a funkcióért csekkolt vissza az akolba. De miért történt mindez így? Eshetett volna máshogyan is?

Utólag persze nem kunszt alternatív történeteket kitalálni, de jelen esetben nem istentől elrugaszkodott kijelentés az, hogy igen, történhetett volna. Egy esetben: ha Zuzana Čaputová elindul a második elnöki ciklusáért. De nem indult el, s erre jó oka volt, leginkább az, hogy egy év – még az időnként kicsit furcsa Szlovákiában is – 365 napból áll. S ennek jóval kisebb hányada telt azzal Čaputová számára, hogy a világban megjelenítette Szlovákia 21. századi arculatának nemesebbik élét, vagy éppenséggel tevőlegesen is korszerű európai politikát folytathatott. Ellenben minden áldott nap el kellett viselnie Robert Fico és pártja, sajtója, rajongótábora, s minden további anyjakínja 0–24-ben tolt hazaárulózását, mocskolódását, nyomásgyakorlását.

Zuzana Čaputová dilemmája sokban hasonlatos volt Karácsony Gergelyéhez a 2022-es előválasztás hajrájában. S ez minden téves közvélekedéssel szemben nem az – vagy engedjük meg, hogy nem elsősorban az –, hogy mi lesz jobb nekem emberileg és politikailag. Karácsonynak az elbukott miniszterelnöki versengés után mennyi esélye maradt volna a főpolgármesteri újrázásra? S mi következhetett volna abból, ha 2024-ben Orbán visszakapja – e felállás szerint ajándékba – a fővárost? Lehet ez a „jobb, ha én állok itt, mint ha bárki más” mesketéje is, de jobb nem belegondolni abba, hogy ha most egy vesztes Karácsony állna szemben az „emberarcú” fideszes jelölttel (Vitézyvel, ki mással). Čaputová pedig? Ha ő most csak szimplán visszatér civil mozgalmárnak, mint volt valaha, vagy akár a maga tehetsége szerint segíti az időközben a legnagyobb ellenzéki párttá fejlődött egykori mozgalmát, a Progresszív Szlovákiát (PS), de még akkor is, ha – mint arról a kiszállása idején szárnyra kapó híresztelések szóltak – megtalálja egy hivatal valahol az európai vagy atlanti szövetségi rendszerben, nos, akkor is, mindhárom esetben is nagyobb szolgálatot tehet hazájának, Európának és minden kedves olvasónknak, mint ha az elkövetkező öt évet az immár a miniszterelnöki hatalom teljes arzenáljával felruházott Robert Ficóval folytatott eleve hendikepes és minden bizonnyal meddő küzdelemnek szenteli.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.

„Itt nyugszik fiam, Marcel”

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.

 

Nacionalista internacionálé

Felejtse el mindenki az ósdi románozást vagy szlovákozást, a 2020-as évekre megújult a szélsőjobb: elsősorban a Nyugatot szidják egymás helyett. Június 9. után az Európai Parlamentben már pártcsaládjuk is van.