Szlovákia választott

A rossz rendőr és jó rendőrkutya

Külpol

Nyilván a remény halt meg utoljára, pedig csak az ­történt, amire minimum tavaly nyár óta számított mindenki, akit valamennyire is érdekelt „északi szomszédaink” közélete: a nép megválasztotta államelnöknek Robert Fico emberét, az egykori harcostársat, későbbi renegátot, aki épp ezért a funkcióért csekkolt vissza az akolba. De miért történt mindez így? Eshetett volna máshogyan is?

Utólag persze nem kunszt alternatív történeteket kitalálni, de jelen esetben nem istentől elrugaszkodott kijelentés az, hogy igen, történhetett volna. Egy esetben: ha Zuzana Čaputová elindul a második elnöki ciklusáért. De nem indult el, s erre jó oka volt, leginkább az, hogy egy év – még az időnként kicsit furcsa Szlovákiában is – 365 napból áll. S ennek jóval kisebb hányada telt azzal Čaputová számára, hogy a világban megjelenítette Szlovákia 21. századi arculatának nemesebbik élét, vagy éppenséggel tevőlegesen is korszerű európai politikát folytathatott. Ellenben minden áldott nap el kellett viselnie Robert Fico és pártja, sajtója, rajongótábora, s minden további anyjakínja 0–24-ben tolt hazaárulózását, mocskolódását, nyomásgyakorlását.

Zuzana Čaputová dilemmája sokban hasonlatos volt Karácsony Gergelyéhez a 2022-es előválasztás hajrájában. S ez minden téves közvélekedéssel szemben nem az – vagy engedjük meg, hogy nem elsősorban az –, hogy mi lesz jobb nekem emberileg és politikailag. Karácsonynak az elbukott miniszterelnöki versengés után mennyi esélye maradt volna a főpolgármesteri újrázásra? S mi következhetett volna abból, ha 2024-ben Orbán visszakapja – e felállás szerint ajándékba – a fővárost? Lehet ez a „jobb, ha én állok itt, mint ha bárki más” mesketéje is, de jobb nem belegondolni abba, hogy ha most egy vesztes Karácsony állna szemben az „emberarcú” fideszes jelölttel (Vitézyvel, ki mással). Čaputová pedig? Ha ő most csak szimplán visszatér civil mozgalmárnak, mint volt valaha, vagy akár a maga tehetsége szerint segíti az időközben a legnagyobb ellenzéki párttá fejlődött egykori mozgalmát, a Progresszív Szlovákiát (PS), de még akkor is, ha – mint arról a kiszállása idején szárnyra kapó híresztelések szóltak – megtalálja egy hivatal valahol az európai vagy atlanti szövetségi rendszerben, nos, akkor is, mindhárom esetben is nagyobb szolgálatot tehet hazájának, Európának és minden kedves olvasónknak, mint ha az elkövetkező öt évet az immár a miniszterelnöki hatalom teljes arzenáljával felruházott Robert Ficóval folytatott eleve hendikepes és minden bizonnyal meddő küzdelemnek szenteli.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

És meghalni a gyönyörtől

„A fájdalom politikai kérdés, a gyönyör politikai kérdés” – okítja a haldokló Mollyt (Michelle Williams) egy gyönyörű leszbikus (Esco Jouléy), aki egy személyben radikálisan szabad szexuális felfedező és empatikus szociális munkás is.

Végtére is a gyerek az első

Lehet-e hazugságra építeni értelmes életet, főleg másokét, a családtagjainkét, a gyerekünkét? Persze kizárólag az ő érdekükben! Van-e olyan érdek, ami fontosabb, mint az igazság?

Kísérleti fizika

Öveges József fizikus, piarista szerzetes, tanár, mondhatni mé­dia­­sztár volt a hatvanas–hetvenes években. Közvetlen stílusban, élvezetesen előadott ismeretterjesztő előadásai és a közben bemutatott kísérletek tették ismertté.

Micimackóék felnőttek

Ládaasztal a fő díszletelem a Három Holló pincehelyiségének apró színpadán, olyan, amilyenek mellett a fesztiválokon szoktunk iszogatni. Körülötte jégkockához hasonló, hol egységes kékben, hol különböző színekben pompázó ülések. Gyerekként nem egészen így képzeltük a Százholdas Pagonyt.

A ház torka

Egy Pireneusok mélyén megbújó faluban, a Clavell házban a család egyik nőtagja éppen haldoklik. Hörgő, bűzölgő, démonisztikus tusa ez, pokoli gyötrelem. Nem véletlenül gondolunk a pokolra és érezzük meg egy földöntúli lény jelenlétét.

Mi a művészet?

Hazánk kulturális miniszterének, Hankó Balázsnak – aki a 2023-as és a 2024-es szja-bevallásának „munkáltató” rovatába is „Kultúrális és Innovációs Minisztériumot” írt – érezhető, napi gondjai vannak a nyelvhasználattal.

A javaik és az életük

Válaszolnak… Az a legjobb ebben a szánalmas bolhacirkuszban, hogy válaszolnak, és megmagyarázzák. Hogy az nem is úgy van, mert nem is az övéké, csak épp náluk van, valahogy. Bérelték, lízingelték, amikor egy percre nem figyeltek oda, a nyakukba akasztotta valaki vagy valami. Néztem a tájat, és rám esett, a Jane Birkin meg a táskája, szerencsére nem az egész Gainsbourg család, gyerekkel, kutyával, szivarral.

Honfiak  

–Librettó–

(A helyszín az első négy felvonásban mindvégig a miniszterelnök dolgozószobája.)

Nemcsak a hősök arcai

82 éve, 1943. április 19-én kezdődött, és szűk egy hónapig tartott a varsói gettófelkelés. Miközben a nácik leszámoltak az alig felfegyverzett lázadókkal, porig rombolták a zsidók számára kijelölt városrészt, a túlélőket pedig haláltáborokba küldték, Varsó többi része a megszállás hétköznapjait élte. Hogyan emlékezik ma Lengyelország a világháború alatti zsidó ellenállás legjelentősebb mozzanatára?

„A legkevésbé sem keresztényi”

A nyugati populista mozgalmak és pártok a kereszténység kifacsart értelmezését használják fegyverként a hatalomért folytatott harcban, miközben a hagyományos kereszténydemokrácia identitásválságba került. A Princeton University professzora arra is figyelmeztet: legalább mi ne beszél­jünk szélsőjobboldali „hullámról”.

Mindenki hibázhat

Nem állítható, hogy a KSH direkt hamisítana adatot a szegénységi mutatók kiszámításánál. Mégis, valahogy mindig a „kellő” irányba mutatnak a számok.