A rossz rendőr és jó rendőrkutya

Nyilván a remény halt meg utoljára, pedig csak az ­történt, amire minimum tavaly nyár óta számított mindenki, akit valamennyire is érdekelt „északi szomszédaink” közélete: a nép megválasztotta államelnöknek Robert Fico emberét, az egykori harcostársat, későbbi renegátot, aki épp ezért a funkcióért csekkolt vissza az akolba. De miért történt mindez így? Eshetett volna máshogyan is?

Utólag persze nem kunszt alternatív történeteket kitalálni, de jelen esetben nem istentől elrugaszkodott kijelentés az, hogy igen, történhetett volna. Egy esetben: ha Zuzana Čaputová elindul a második elnöki ciklusáért. De nem indult el, s erre jó oka volt, leginkább az, hogy egy év – még az időnként kicsit furcsa Szlovákiában is – 365 napból áll. S ennek jóval kisebb hányada telt azzal Čaputová számára, hogy a világban megjelenítette Szlovákia 21. századi arculatának nemesebbik élét, vagy éppenséggel tevőlegesen is korszerű európai politikát folytathatott. Ellenben minden áldott nap el kellett viselnie Robert Fico és pártja, sajtója, rajongótábora, s minden további anyjakínja 0–24-ben tolt hazaárulózását, mocskolódását, nyomásgyakorlását.

Zuzana Čaputová dilemmája sokban hasonlatos volt Karácsony Gergelyéhez a 2022-es előválasztás hajrájában. S ez minden téves közvélekedéssel szemben nem az – vagy engedjük meg, hogy nem elsősorban az –, hogy mi lesz jobb nekem emberileg és politikailag. Karácsonynak az elbukott miniszterelnöki versengés után mennyi esélye maradt volna a főpolgármesteri újrázásra? S mi következhetett volna abból, ha 2024-ben Orbán visszakapja – e felállás szerint ajándékba – a fővárost? Lehet ez a „jobb, ha én állok itt, mint ha bárki más” mesketéje is, de jobb nem belegondolni abba, hogy ha most egy vesztes Karácsony állna szemben az „emberarcú” fideszes jelölttel (Vitézyvel, ki mással). Čaputová pedig? Ha ő most csak szimplán visszatér civil mozgalmárnak, mint volt valaha, vagy akár a maga tehetsége szerint segíti az időközben a legnagyobb ellenzéki párttá fejlődött egykori mozgalmát, a Progresszív Szlovákiát (PS), de még akkor is, ha – mint arról a kiszállása idején szárnyra kapó híresztelések szóltak – megtalálja egy hivatal valahol az európai vagy atlanti szövetségi rendszerben, nos, akkor is, mindhárom esetben is nagyobb szolgálatot tehet hazájának, Európának és minden kedves olvasónknak, mint ha az elkövetkező öt évet az immár a miniszterelnöki hatalom teljes arzenáljával felruházott Robert Ficóval folytatott eleve hendikepes és minden bizonnyal meddő küzdelemnek szenteli.