Delhiben szeptember közepén halálra ítéltek négy férfit, akik egy autóbuszban csoportosan megerőszakoltak egy fiatal nőt, eközben ráadásul úgy megverték, hogy miután kidobták a buszból, az intenzív, Delhiben megkezdett, majd Szingapúrban folytatott gyógykezeléssel sem lehetett már megmenteni az életét.
*
Az orvosi pályára készülő, egyszerű, de feltörekvő családból származó diáklánnyal történtek mindenki számára meglepő hevességű tüntetések hetekig elhúzódó sorozatához vezettek. A megmozdulásokon - főleg fiatalabb - férfiak is részt vettek, akik közül néhányan egyes újsághírek szerint nők zaklatására próbálták kihasználni a tömeges együttlét e ritka alkalmait.
Maga az eset kilenc hónapja történt. A tetteseket napokon belül elkapták és bezárták. Egyikük öngyilkos lett a börtönben - a családja szerint megölték, amit a börtönhatóságok cáfolnak -, egy másik tettest, aki akkor még nem volt 18 éves, fiatalkorúak büntető intézetébe zárták, ahol legfeljebb három évig terjedhet a szabadságvesztés időtartama. Így végül hatan álltak a bíróság előtt, amely indiai mércével mérve szélsebesen meghozta a halálos ítéleteket. A bírósági ügyek általában legalább nyolc-tíz évig elhúzódnak, és helyi források szerint jelenleg mintegy kilencvenmillió ügy vár döntésre - köztük szép számmal vannak erőszakos bűncselekmények, így nemi erőszak miatt indított perek is. Ez még akkor is impozáns mennyiség, ha a világ legnépesebb országának 1,2 milliárdos lélekszámához viszonyítjuk.
| ||
Egyértelműen a tömeges tiltakozásnak és a megmozdulások elhúzódásának köszönhető, hogy az indiai parlament már hetekkel az eset után kinevezett egy bizottságot, amely a szexuális bűncselekmények büntetőjogi következményeinek szigorítására tett javaslatot, miután mintegy nyolcvanezer javaslatot dolgozott fel, és tanulmányozta más országok vonatkozó jogszabályait. A javaslatok egy része aztán felszívódott a parlamenti vita során (például kihagyták a házasságon belüli erőszak problémakörét), viszont
egyértelmű szigorítások
is születtek. Például a "szexuális támadás" fogalma a ténylegesen megvalósuló nemi erőszaknál tágabb tartalmat nyert, de talán ennél is lényegesebb, hogy amennyiben a megerőszakolt nő megerősíti, hogy nem a beleegyezésével zajlott az aktus, ezt vélelmezi a bíróság akkor is, ha a másik fél tagadja az erőszak tényét. Bűncselekménynek minősül továbbá az Indiában szinte bevett szokásnak tekinthető szexuális zaklatás, amikor férfiak csoportosan fogdosnak nőket, főleg a nem hagyományosan - úgymond, kihívóan - öltözötteket. Végül nem elhanyagolható az sem, hogy erőteljesebb büntetőjogi hangsúlyt kapott a leánykereskedelem, amely főleg a szegényebb rétegek körében zajlik.
A decemberi delhi bűntettet követően az indiai újságokban elszaporodtak a nemi erőszakkal kapcsolatos hírek, amelyek korábban kevésbé álltak a hírszolgáltatás előterében. Ez is a tüntetéseknek köszönhető, és a légkör változását az is jelzi, hogy egyre több nő hajlandó beszámolni a vele történtekről, és a hatóságokhoz fordulni igazságtételért. Így aztán hátborzongatóbbnál hátborzongatóbb történetek kerülnek napvilágra, amelyekből az is kiderül, mennyire kevéssé tekinti egyértelmű áldozatnak a társadalom az erőszak elszenvedőit. Tipikus és ismétlődő mozzanat, hogy a megerőszakolt nőt a családtagjai próbálják rákényszeríteni, hogy ne forduljon bírósághoz, hanem fogadja el az erőszaktevő (aki - főleg vidéken - többnyire ismerős vagy akár rokon) által felajánlott anyagi kártérítést. De még a kezdeti politikusi reakciók egy része is a "hagyományos értékek széthullását", a "nyugati minták terjedését" hibáztatta, ami csak még tovább szította a tiltakozók haragját.
Az indiai tüntetések a külvilág figyelmét is felhívták az indiai nők helyzetének anomáliáira, és ebből az a benyomás alakulhatott ki, hogy az általában békésnek tekintett ország, a világ legnagyobb, legnépesebb demokráciája valójában az erőszak hazája. Ez azonban távolról sincs így - mutatnak rá többen is, köztük a Nobel-díjas közgazdász, Amartya Sen, aki az ENSZ adataira hivatkozik. Miközben (2010-ben) Indiában százezer főre vetítve 1,8 volt az erőszakos közösülések gyakorisága, ez a szám az Egyesült Államokban 27,3-ra, Svédországban 63,5-re, a Dél-afrikai Köztársaságban pedig 120-ra rúgott. Még ha erőteljesen alábecsültek is az indiai adatok, bőségesen korrigálva sem érik el az említett országok szintjét - állítja Amartya Sen. Másfelől viszont több újságcikk is hivatkozik egy olyan, kikérdezéses felmérésre, amelyből az derül ki, hogy szerte Dél- és Kelet-Ázsiában - és India sem kivétel - számos országban minden negyedik férfi követett már el nemi erőszakot. Ez változtat a képen, azon viszont nem, hogy India nem különleges eset. Ismét csak Amartya Sen szerint a probléma inkább az, hogy a hatóságok nem tesznek eleget a helyzet javítása érdekében. És nem is várható, hogy ez megváltozik, amíg általános a vélemény, hogy egy nőnek sötétedés után otthon a helye. Pedig - olvasható egy javaslatban - már a közvilágítás és az éjszakai tömegközlekedés javítása is növelhetné a biztonságot.
Az igazi kérdés persze az, hogy mi a kiváltó oka a szexuális erőszaknak. Ebben az összefüggésben kínai kutatók - ti. ott is fennáll a probléma - bevezették a
"csupasz ág"
fogalmát azokra a hátrányos körülmények között felnőtt fiatal férfiakra, akiknek a munkaerő-piaci helyzetük szinte reménytelen, és így házassági kilátásaik sem biztatóak. Indiában tízmilliókra rúg a számuk, többnyire vidékről áramlanak a nagyvárosokba, ahol aztán deviáns csoportokba verődve pergetik napjaikat, hergelik egymást, és erőszakos bűncselekményeket követnek el. De ez sem tűnik eléggé kézzelfogható magyarázatnak, azzal együtt sem, hogy általában sem tekintik egyenrangúnak a nőket Indiában, így a velük szembeni erőszakot (amelyet a hagyományostól eltérő viselkedésükkel, öltözködésükkel úgymond ők maguk váltottak ki) ezek a kallódó fiatalok bocsánatos bűnnek tekintik. Joggal mutatnak rá a helyzet ismerői, hogy maga a halálbüntetés ténye aligha fogja elrettenteni a potenciális elkövetőket, amíg azt tapasztalják, hogy a megerőszakoltak többsége csendben marad, és a hatóságok sem tesznek meg mindent az esetek felderítéséért, a körülmények pontos rögzítéséért.
Indiában - a felvilágosult városlakó kisebbség egy szűk rétegétől eltekintve - mind a mai napig csak a fiúgyermek születését tartják áldásnak. Korábban ez a lánygyermekek elhanyagolásában mutatkozott meg, ami várható élettartamukat is megrövidítette: például ha megbetegedtek, sokkal kevesebbet áldoztak a gyógyulásukért, mint a fiúkéért. Manapság már a születést megelőzően lezajlik a kiválasztódás. Akárcsak Kínában, az ultrahangos vizsgálat eredménye alapján sokan megszakíttatják a terhességüket, ha lányuk születne. Így alakul ki a "hiányzó nők" jelensége. A férfi-többletből értelemszerűen az következne, hogy a házassági "piacon" a nők értéke megnő, számukra több lehetőség nyílik a felfelé történő mobilitásra, mint a férfiak számára. Csakhogy ennek ellenére sem nő a lányszülések aránya, aminek egyik kézenfekvő oka a hozománykényszer továbbélése lehet. Távolról sem ősi szokásról van szó, az újabb ismeretek szerint az európaiak megjelenéséhez köthető a hozományadás felbukkanása az indiaiak körében, viszont teljeskörűen és mindmáig elterjedt, pedig már 1961-ben törvény tiltotta meg a hozomány átadását és elfogadását is. Igaz, kiskapukat azért hagyott bizonyos ajándékok átadása-átvétele számára. A hozomány általában jelentős anyagi terhet jelent, amelyet a lányos családnak kell vállalnia, és hogy az egész rendszer milyen rigorózus szigorúsággal, sőt kíméletlenséggel működik, azt jól jelzi, hogy Indiában évente úgy tízezer nőt gyilkolnak meg (miután férje családjának kiszolgáltatott tagjává válik), mert nem érkezett meg vele az elvárt készpénz, ékszer, háztartási gép.
A hozomány (és vadászata) volna tehát az ok, amely a lánygyerekek elutasításához vezet? Ez elég nehezen egyeztethető össze a férfitöbblet elvárható hatásával. Az a tény, hogy a helyzet a tanultabb családok körében is nagyjából hasonló, mint az írástudatlanok esetében, mintha valamiféle mélyebb kulturális meghatározottságokra utalna. Ezt látszik megerősíteni az a tény, hogy a férfi/nő arány torzulása nem egész Indiára, csak a nyugati-északnyugati felére jellemző. A másik, déli-keleti oldalon az arányok pontosan olyanok, mint mondjuk Európában.
Mindent összevetve távolról sem látunk tisztán, de még magának az erőszak jelenségének a szintjén sem. Például a kaszthierarchia alján álló dalitok körében zajló eseményekhez az indiai média általában el sem jut. Általános vélemény, hogy amennyiben a decemberi brutális támadás áldozata a társadalmi hierarchia alsó szélére született volna, esete talán egyszerűen elsikkad, mint ahogy sok tízezer más eset is. De az is kétségtelen, hogy a széles körű társadalmi felzúdulás csak segítheti az indiai nők helyzetének javulását, és talán hozzájárul ahhoz, hogy a férfitársadalom is felülvizsgálja beidegződött nézeteit.
