Magyar Narancs: Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára nemrég arról beszélt, hogy a tervezett idei kivonulás helyett meghosszabbítanák a katonai szövetség afganisztáni missziójának működését 2020-ig. Miért nem sikerült ennyi idő alatt stabilizálni az országot?
Husain Haqqani: A probléma kulcsa Pakisztán: a hazám attól retteg, hogy Afganisztán, ha magára hagyják, túlságosan szoros kapcsolatra lépne Indiával. Pakisztán ezért már a 80-as években is megpróbálta befolyásolni az afganisztáni eseményeket, és ma is kész olyan radikális csoportokat, mint a tálibok és a Hakkani-hálózat támogatni, hogy elejét vegye egy indiai–afgán összeborulásnak. Afganisztánnak nincs tengere, a gazdasági és társadalmi fejlődése tehát teljes egészében a szomszédok jóakaratától függ. Hiába verte szét a tálibokat az Egyesült Államok, menedékre találtak Pakisztánban, és megerősödve térhettek vissza. Máshol 15 év elég lett volna a stabil kormány és az erős intézményrendszer felépítéséhez. De abban sem vagyok biztos, hogy e mostani próbálkozások sikerrel járhatnak. Pillanatnyilag Pakisztán, az Egyesült Államok, Kína és Afganisztán négyoldalú egyeztetéseket tart, és megpróbálnak békét kötni a tálibokkal. Egy olyan szervezettel, amelynek gondolkodása a 12. századba ragadt, amely ellenzi a modernitást és elveti a modern kor minden olyan találmányát, amit nem lehet gyilkolásra használni. Nem is akarnak tárgyalni: azt követelik, hogy a külföldi erők hagyják el az országot, és engedjenek el minden fogvatartottat – még azelőtt, hogy egyáltalán elindulnának a tárgyalások. Ez elfogadhatatlan: mi az, hogy az autoriter tálibok élvezhetik Pakisztán támogatását, miközben a demokratikus erőknek le kell mondaniuk a támogatóikról? Ebből nem sülhet ki más, csak soha véget nem érő polgárháború. A nemzetközi közösség épp ezért próbál nyomást gyakorolni Pakisztánra, hogy ne támogassa tovább a tálibokat. Csakhogy a pakisztáni kormány tagadja, hogy bármi ilyesmit tenne. A kapcsolatot nehéz is ideológiailag kimutatni, hiszen Pakisztán nem azért támogatja a tálibokat, mert egyetért velük – csakis India miatt.
| ||
MN: Miből következik az, hogy tálibok nélkül az afgánok közelebb kerülnének Indiához?
HH: Hát ez az. A pakisztáni politika a paranoiára épül, hiszen így tud csak túlélni a politikailag domináns hadsereg egy olyan országban, ahol a lakosság nagy része a szegénységi küszöb alatt él. Az 5 és 15 év közöttiek 42 százaléka nem jár iskolába, mivel a kormánynak nincs pénze, hogy iskolákat építsen, viszont az országnak van atomfegyvere, és a legjobb, legmodernebb technológiával szereli fel a légierejét. Félelem nélkül a hadsereg nehezen tudna fennmaradni, és ez a félelem eltereli a figyelmet arról, hogy India a hadereje helyett már régen a gazdasági erejére koncentrál. Indiának nincsenek katonái Afganisztánban, hiszen tudják, hogy manapság már rettentően drága lenne háborút indítani vagy egy országot megszállni. Abba pedig nincs joga Pakisztánnak beleszólni, hogy az afgán fiatalok indiai egyetemekre mennek, és a vállalkozások is inkább Indiával kereskednek, mint Pakisztánnal.
MN: Pakisztán lenne önmaga legnagyobb ellensége?
HH: Pakisztán magatartása önveszélyes. Pakisztán nem törődik azzal, hogy rossz az egészségügye, vagy hogy az ország egyes részein nincs tiszta ivóvíz – csak azért, mert atomhatalom akar lenni. Pedig annyira nem nagy dicsőség Észak-Korea után a világ második legszegényebb atomhatalmának lenni.
MN: Nem áll fenn az a veszély is, hogy az atomfegyverek rossz kezekbe kerülnek?
HH: Előfordulhat, nem is kellenek hozzá külső szereplők vagy paramilitáris csapatok. Elég, hogy jelen vannak mindenféle radikális elemek a hadseregben és a titkosszolgálatokban. 1999-ben, amikor India és Pakisztán között kitört az úgynevezett Kargil-háború a vitatott Kasmír és Dzsammu területek birtoklásáért, Amerika és Kína is aggódva figyelte a történéseket. Ha két atomhatalom egymásnak megy, csak idő kérdése, hogy mikor kerülnek elő az atomfegyverek. Ez a két ország pedig nagyon könnyelműen kezeli az atomfegyvereit: egyiküknek sincsenek például óvóhelyei vagy bunkerei. Itt kódolva van a katasztrófa.
MN: Pakisztán az Egyesült Államok egyik fontos szövetségese, de sokak szerint visszaél a helyzetével és az orránál fogva vezeti Amerikát.
HH: Az Egyesült Államok úgy gondolja, hogy fontos jóban lenni Pakisztánnal, hiszen mégiscsak ez a világ hatodik legnagyobb hadereje, aminek valamikor hasznát veheti. Washington úgy véli, az a legbiztosabb, ha adnak valamennyi segélyt az országnak, és így szereznek egy kis befolyást – amivel csak az a baj, hogy ezzel Amerika asszisztál Pakisztán fegyverkezéséhez, és annak az álomnak a dédelgetéséhez, hogy egyszer, egy háborúban még le is győzheti Indiát. Miközben Indiának hatszor annyi lakosa van, és 12-szer akkora a gazdasága.
MN: Mit nyer ezzel Amerika?
HH: Titkosszolgálati információkat kap: sok radikális, dzsihadista csoport működik Pakisztánban. Oszáma bin Ládint is ott találták meg. Ez a kapcsolat még a hidegháborúra vezethető vissza, amikor Pakisztán engedélyezte az amerikaiaknak, hogy igénybe vegyék az ország támaszpontjait. De Pakisztán lakossága nem sokat profitál ebből, hiszen nekik az lenne a jó, ha az ország végre nem a hadseregre költené a pénzét.
MN: Mennyire megbízhatók Pakisztán titkosszolgálati információi? Bin Ládint sem az ő segítségükkel kapták el.
HH: Sokszor csak részletinformációkról, apróságokról van szó, ilyeneket Pakisztán ki tud adni. Végül is egy Stasi-államról beszélünk, a titkosszolgálat mindent lát, mindent tud.
MN: Amikor Pakisztán amerikai nagykövete volt, már zajlott a hajsza bin Ládin után. Részese volt ezeknek a megbeszéléseknek?
HH: Több megbeszélésen is részt vettem, és számtalanszor jeleztem a pakisztáni kormánynak, hogy játsszon tiszta lapokkal, és hozza végre nyilvánosságra, mit tud bin Ládin hollétéről. Azóta sem voltak képesek elárulni, hogy hogyan került oda, miért nem került elő korábban, és ki rejtegette. Biztos volt a biztonsági apparátusban valaki, aki jó ideje tudta, hogy hol rejtőzik. Bin Ládin felesége szerint öt lakóhelye volt az országban. Hogy lehet, hogy költözéskor nem vették észre? Az arcát mindenki ismerte, ráadásul majdnem 190 cm magas volt. Persze nincs elég információm ahhoz, hogy vádaskodjak. Lehet, hogy tényleg nem tudták, hogy Pakisztánban van. De akkor miért nem próbálják meg legalább kivizsgálni az ügyet? Ez elég nyugtalanító.
MN: Lehet egy iszlám köztársaság demokratikus?
HH: Szerintem a pakisztániak, ha lenne rá lehetőségük, a nyitott társadalom mellett tennék le a voksukat. Sajnos ez nehezen megy addig, amíg a hadsereg ennyire befolyásos, és a radikális csoportok nyomást gyakorolhatnak a társadalomra, likvidálhatják az ellenzéki politikusokat. A II. világháború utáni dekolonizációt követően szinte minden muszlimok lakta országban nacionalista mozgalmak és diktatúrák jelentek meg, amelyek egy része csődöt mondott, és átadta a helyét az iszlamistáknak. Mivel az ő ideológiájukon kívül más nem juthatott el a tömegekhez, az emberek kénytelenek voltak hinni nekik. A valódi problémák viszont nem ideológiaiak, hanem gazdaságiak, és erre idővel rájönnek majd a muszlim országokban is. Ahhoz viszont, hogy működőképes alternatívát találjanak az iszlamizmusra, nyilvános eszmecsere kell – és épp a Nyugaton élő muszlimok fognak segíteni abban, hogy a demokratikus beszéd elérje a muszlim államokat is. Az európai populistákkal szemben én azt gondolom, hogy a Nyugatra érkező muszlimok nem a radikális ideológiát exportálják, inkább a nyugati eszméket közvetítik az iszlám világba. Hiszen Nyugaton megadatik nekik a gondolkozás szabadsága.
MN: Az Egyesült Államoknak mi volt a legnagyobb hibája Afganisztánban?
HH: Az, hogy segélyfüggőséget okoztak. Ezt a hibát nagyon sok országban elkövetik. Bárhova mennek, szórják a pénzt, majd abbahagyják egy ponton, mert a végtelenségig nem lehet folytatni. Addigra viszont kialakul egy rossz gazdasági modell. Afganisztánban eleve nagyon erős a korrupció, és ha megcsapolható támogatások is érkeznek, sokan fognak ezzel visszaélni. Amerika figyelmen kívül hagyta a korrupciót, a heroinkereskedelmet, és nem segített az országnak saját ipart építeni. Így meg nem fog önállóvá válni. Az afgánok minderre csak rátettek egy lapáttal, amikor megpróbáltak pártok nélküli demokráciát építeni, mintegy elejét véve a demokratikus vitáknak. Az eredmény az lett, hogy hadurak kezére játszották az országot.
MN: Ennek a hozzáállásnak van-e valami ideológiai alapja? Levezethető például a Bush-éra neokonzervatív külpolitikájából?
HH: Nem hinném. A neokonzervatívok csak amellett érveltek, hogy be kell avatkozni külföldön, és erős demokráciákat kell építeni. Azt nem mondják, hogy két kézzel kell közben szórni a pénzt. Afganisztánban és a többi segélyezett országban komplett iparág épült a fejlesztési pénzekre és a demokratizálásra: rengeteg vállalkozó és nem állami szervezet pályázott a kiszervezett munkákra. Ráadásul az amerikaiak azt is gondolták, hogy ha már segítenek valakinek, az legyen hozzájuk hasonlatos. Az afgánoknak tökéletesen elég lenne, ha a gyerekek kapnának egy iskolát, ahol van tanár, tábla meg kréta. Ehhez képest az amerikaiak felszerelik az iskolákat kosárlabdapályával, úszómedencével, és így tovább – függetlenül attól, hogy mit is akarnak a helyiek. Így ezek a segélyek túl drágák, de kevéssé hatékonyak.
| Névjegy Husain Haqqani a washingtoni Hudson Institute Dél- és Közép-Ázsia programjának igazgatója, korábban Srí Lankán és az Egyesült Államokban volt Pakisztán nagykövete. A 80-as években haditudósító volt Afganisztánban, egy ideig nemzetközi kapcsolatokat tanított a Boston Universityn. A budapesti Közép-európai Egyetemen tartott előadásában arról beszélt, hogy az iraki, afganisztáni és szíriai háborúk, meg a világszerte elkövetett terrortámadások hátterében az áll, hogy a diplomácia és a külpolitika évtizedeken, sőt évszázadokon át figyelmen kívül hagyta a szabad vallásgyakorlás alapelvét. Az al-Káida, az Iszlám Állam és a tálibok a vallási intolerancia legkegyetlenebb megtestesítői, akik maguk akarják meghatározni, hogy mi isten akarata, és azt fegyverrel erőszakolják rá mindenkire, aki másképpen gondolkodik. Haqqani magyarázata szerint e radikális ideológiák azért terjedhettek el, mert a Nyugat is régóta támogatta az iszlám országok autoriter vezetőinek „xenofób nemzetbiztonsági stratégiáit”. A hidegháború alatt Nyugaton úgy vélték, a katonai diktatúra még mindig jobb, mintha ezek az országok szövetségre lépnének a Szovjetunióval. Azzal pedig mit sem törődtek, hogy a támogatott kormányok iszlamista csoportokat babusgattak, iszlamista ideológiát terjesztettek, korlátozták a szabad vallásgyakorlást és elnyomtak minden ellenzéki mozgalmat. A 80-as években az Egyesült Államok több millió dollárt költött arra, hogy az afgán kisiskolásokat fegyverek és katonák képeitől hemzsegő, dzsihadista hangulatkeltéssel teli tankönyvekkel lássák el – remélve, hogy ez majd arra ösztökéli őket, hogy fegyvert fogjanak a szovjetekkel szemben. Az ellenség azóta megváltozott, a tankönyvek viszont maradtak. |
