2004. március 10-én este John Ashcroft, az Egyesült Államok igazságügyi minisztere hasnyálmirigy-gyulladással feküdt kórházban. Andy Card, a Fehér Ház kabinetfőnöke és Alberto Gonzales, Bush elnök jogi tanácsadója útban voltak hozzá, hogy aláírassanak vele egy határozatot egy belföldi megfigyelési program meghosszabbításáról. Az igazságügyi minisztérium azonban a programot törvénysértőnek ítélte, így Ashcroft helyettese maga is a kórházba sietett megakadályozni, hogy a beteg miniszter kiszolgáltatott helyzetét kihasználva a Fehér Ház mégis elérje a meghosszabbítást. Előtte még felhívta az FBI igazgatóját, aki a miniszter szobájánál szolgálatot teljesítő ügynököket utasította: ne engedjék, hogy Card és Gonzales eltávolíttassa a helyettest Ashcroft mellől. Ashcroft nem írta alá a határozatot, és végül George W. Bush is felülbírálta saját kabinetfőnökét és jogtanácsosát – de csak az után, hogy az igazságügyi miniszter, a helyettese és az FBI igazgatója is belengette lemondását.
Az igazságügyi miniszter helyettesét James Comey-nak, az FBI igazgatóját Robert Muellernek hívták. A több mint tíz évvel ezelőtti történet természetesen nem kapcsolódik közvetlenül a Trump-kampány és a 2016-os választás orosz befolyásolásának szövevényes vizsgálatához, de sokat elárul annak két központi szereplőjéről.
Comey és Mueller öntudatos, az általuk vallott igazságért a feletteseikkel is konfliktusokat vállaló hivatalnokok, akik lojalitásukat – habár mindketten eredetileg republikánus kinevezettek voltak – sohasem párthoz vagy személyhez kötötték. Comey nemrég megjelent könyvének a címe (A Higher Loyalty: Truth, Lies, and Leadership – Egy magasabb rendű lojalitás…) is félreérthetetlenül utal arra a 2017 eleji beszélgetésre is, amelynek során Donald Trump személyes hűséget követelt tőle. A két tisztviselő pártokfelettiségét Barack Obama is értékelhette, hiszen előbb Muellert kérte fel, hogy mandátumának meghosszabbításával két évvel tovább maradjon az FBI élén, a két év lejártával pedig Comey-t jelölte utódjául.
Az Ashcroft betegágyánál lejátszódó incidens ugyanakkor arra is rámutat, hogy mind Mueller, mind Comey – főleg az utóbbi – akár hatásköreik határait is feszegetve hajlamos a saját kezébe venni egy-egy ügy irányítását, ha meg van győzödve arról, hogy neki kell cselekednie. Nem egyértelmű, hogy éles szituációban Mueller FBI-ügynökei milyen jogkörrel rendelkeztek volna a vezető fehér házi tisztviselőkkel szemben, és Comey is jóval túllépett a saját hatáskörén, amikor 2016 nyarán előbb lezárta, majd mindössze tizenegy nappal a novemberi választások előtt újra elővette Hillary Clinton e-mail-ügyét. Clinton azóta is őt okolja a vereségéért, ezért Donald Trump talán számíthatott arra, hogy Comey kirúgása miatt egyik nagy párt vezetősége sem fog könnyeket hullatni.
Végül mégis másképpen alakult. Utólag úgy tűnik, az FBI igazgatójának tavaly májusi váratlan menesztésével Trump elszámította magát; volt tanácsadója, Steve Bannon szerint is ezzel követte el az elnök az egyik legnagyobb hibát. Az orosz beavatkozással kapcsolatos nyomozásnak így nemhogy nem sikerült véget vetni, de újabb és újabb vizsgálatok következtek. Néhány nappal Comey kirúgását követően a nyomozást felügyelő Rod Rosenstein igazságügyminiszter-helyettes Muellert bízta meg, hogy különleges ügyészként tárja fel Trump kampánystábjának esetleges orosz kapcsolatait, miközben mind a képviselőház, mind a szenátus megfelelő bizottságai is folytatták saját vizsgálataikat. Az ügy nem tűnt el az újságok címlapjairól, és bár kérdéses, végül milyen kimenetele lehet a nyomozásnak, az biztos, hogy Trump elnökségének első két évére rányomja a botrány a bélyegét.
Ki mit vizsgál?
Bár a legtöbb eddig nyilvánosságra került információ a különböző kongresszusi bizottságok meghallgatásaiból és jelentéseiből származik, a legnagyobb mozgástérrel Mueller rendelkezik, ezért az ő vizsgálatából kiindulva vesszük végig, hogyan áll most az ügy.
Jeff Sessions igazságügyi miniszter érintettség miatt – maga is találkozott a kampány alatt Szergej Kiszljak nagykövettel – kényszerült félreállni az orosz vizsgálat felügyeletétől, ami így Rosensteinhoz került. Ő pedig eredetileg azzal bízta meg Muellert, hogy járjon utána „bármilyen kapcsolatnak és/vagy koordinációnak, ami az orosz kormány és Donald Trump elnöki kampányához tartozó személyek” között történhetett, továbbá vizsgáljon bármilyen, a nyomozás során felmerülő további ügyet. Mueller ezt tágan értelmezte, és figyelme láthatóan három fő kérdésre irányul. Valóban beavatkozott-e Oroszország a 2016-os választási kampányba, és ha igen, ez tényleg Trump megválasztásának érdekében történt? Vajon Trump kampánystábja tevékenyen elősegítette-e ezt a beavatkozást, azaz volt-e collusion (összejátszás) az oroszokkal? S végül: beiktatása óta Donald Trump próbálta-e akadályozni az igazság kiderítését?
Az első két kérdéssel a törvényhozás két házának hírszerzési bizottságai is foglalkoztak. A képviselőházi bizottság – amelyet többször vádoltak azzal, hogy republikánus pártérdekek szerint cselekszik – idén áprilisban a végső jelentését is nyilvánosságra hozta, a szenátusé egyelőre csak részeredményeket és egyes meghallgatások leiratát tette közzé az interneten. A kongresszusi bizottságok – különösen a képviselőházi – azonban magukat a bűnüldöző szerveket is vizsgálják. A Devin Nunes bizottsági elnök nevével híressé vált feljegyzés például azt állította: az FBI megalapozatlanul figyelte meg Carter Page-t, a Trump-stáb egyik alacsonyabb beosztású tagját. A bizottság demokrata tagjai válaszközleményükben cáfolták az irat fontosabb megállapításait, de Trump e dokumentumra hivatkozva megpróbálta hitelteleníteni a teljes vizsgálatot. Hasonló volt a célja a legfrissebb, „spygate” néven hivatkozott botránnyal: az FBI valóban egy informátor segítségével igyekezett minél többet megtudni néhány, a kampányhoz kötődő személy orosz kapcsolatairól, de arra nincs bizonyíték, hogy kémet akartak volna beépíteni Trump csapatába.
Az orosz beavatkozás
Mueller első kérdésére mára nagyjából tudjuk a választ. A közmegegyezés szerint az oroszok szándékosan beavatkoztak a választásokba dezinformációs kampánnyal, illetve a Demokrata Párt központi szervezetéhez (DNC) és Hillary Clinton szűk tanácsadói környezetéhez tartozó személyek e-mail-fiókjainak a meghekkelésével. A hírszerzési jelentésekből az is kiderül, hogy az orosz művelet túlment az egyszerű zavarkeltésen, kifejezetten Donald Trump győzelmének elősegítését tűzte ki célul. Ezt májusban még a szenátus amúgy republikánus többségű hírszerzési bizottsága is elismerte – ellentmondva a képviselőházi bizottság következtetéseinek.
A szenátusi bizottság jóváhagyta a hírszerző szervek tavaly januári jelentését, amely nem hagyott kétséget az orosz beavatkozás céljáról. Bár az már értelmezési kérdés, hogy a választás eredménye szempontjából döntőnek tartjuk-e Oroszország szerepét, ilyen szoros eredménynél (három államban leadott összesen nagyjából 80 ezer szavazat billentette Trump felé az elektori többséget) minden apró részlet számíthat. James Clapper, aki az Obama-érában a hírszerzés igazgatója volt, nemrég úgy nyilatkozott a Voxnak, hogy bár a hivatalos hírszerzési jelentés szándékosan nem foglalt állást ebben a kérdésben, magánemberként most már bevallhatja: szerinte is Oroszországnak köszönheti Trump a győzelmét.
Mueller maga is élen jár az orosz befolyás feltárásában. Egy év alatt 19 személy ellen emelt vádat, akik közül 13-an orosz állampolgárok, és többségükben az Internet Research Agency nevű propagandaszervezettel álltak kapcsolatban. Ez a szervezet szentpétervári központjából kamu Facebook-oldalak és Twitter-fiókok tömkelegével igyekezett felerősíteni Amerikában a (mindkét oldali) radikális hangokat, hogy ezáltal gerjessze a belpolitikai feszültséget.
Bár Trumpnak köszönhetően elcsépeltté – és teljesen más értelművé vált – a „fake news” kifejezés, Mueller vizsgálja Oroszország szerepét az álhíreket népszerűsítő facebookos reklámköltésekben is, illetve az is érdekli, hogy milyen amerikai kapcsolatai voltak az eredetileg magát románnak valló, de mára az orosz titkosszolgálat tisztjeként beazonosított Guccifer 2.0 hekkernek. Trump korábbi tanácsadója, Roger Stone ugyanis maga elismerte, kapcsolatban állt Gucciferrel, míg ifjabb Donald Trump az e-maileket nyilvánosságra hozó Wikileaksszel váltott üzeneteket – ezek az ügyek tehát joggal vetik fel a Trump-kampánystáb szerepét a történetben.
„No collusion!”
Mueller második kérdése már nehezebben megválaszolható, ugyanis az összejátszás (collusion) nem büntetőjogi kategória. Az önmagában nem bűncselekmény, ha egy politikus stábja külföldi állampolgárokkal tart fenn kapcsolatot, a vizsgálat tárgya inkább az lehet: volt-e Trump környezetében arra vonatkozó szándék, hogy törvénybe ütköző cselekményekhez segédkezzenek. Ez lehetett például tiltott kampányfinanszírozás vagy közreműködés az illegálisan megszerzett adatok közzétételében, de itt merül fel az is, hogy ígérhettek-e Oroszországnak kedvező külpolitikai fordulatot – cserébe a beavatkozásért a választási kampányba.
Közismert, hogy Trump elnökjelöltként maga kérte Oroszországot: segítsen megtalálni Hillary Clinton hiányzó e-mailjeit, igaz, a Fehér Ház azóta ezt igyekszik viccnek beállítani. Manapság pedig szinte naponta posztolja ki a Twitterre, hogy „no collusion!”, és még az is lehet, hogy kiderül, hogy ebben – szigorúan véve – igaza lesz. Clapper sem kormánytisztviselőként, sem azóta nem látott egyértelmű bizonyítékot a szervezett együttműködésre. Mueller vizsgálata feltárt bizonyos gyanúra okot adó tényeket, de közvetlen, cáfolhatatlan bizonyíték („smoking gun”) erre egyelőre nem került elő.
Az ugyanakkor világos: a Trump-kampány környezetében voltak, akik kétes kapcsolatokat tartottak fenn az orosz kormányhoz köthető személyekkel, és az is, hogy bárhonnan érkező segítséget elfogadtak volna, ha Hillary Clintonra terhelő információhoz jutnak. Az egyik véglet szerint ezek csak elszigetelt esetek voltak, és amúgy sem vezettek lényeges eredményre. A másik oldal viszont átfogó hálózatot vizionál, amelyben a közös stratégia és a gyanús üzleti érdekeltségek összeérnek. A Christopher Steele volt brit kém által összeállított – máig nem megerősített – dosszié egyenesen azt vetette fel: Trumpot személyesen tarthatják sakkban az oroszok, Mueller pedig a Stormy Daniels pornósztár hallgatását megvásárló ügyvéd, Michael Cohen nemzetközi ügyleteivel is foglalkozik.
Trumpék védekezése néhány alacsonyabb beosztású személy szerepére – mint a titokzatos, Oroszország-közeli professzorral kapcsolatba lépő George Papadopoulosra és a Budapesten is furcsa megbeszéléseket folytató Carter Page-re – igyekszik a figyelmet terelni, de a valóságban a szálak magasabbra érnek. Mueller már két vezető tisztviselő ellen is vádat emelt. Így a nemzetbiztonsági tanácsadói posztról 24 nap után távozni kényszerült Michael Flynn ellen, aki hazudott a Kiszljakkal folytatott telefonbeszélgetéseiről. Flynn tavaly novemberben vallomást is tett, és elismerte, hogy a kampány egy „igen magas rangú tisztviselője” (mint később kiszivárgott, Jared Kushner, az elnök veje) utasította, hogy vegye fel a kapcsolatot az orosz diplomatával. Tagadja azonban a vádakat Paul Manafort volt kampányfőnök, aki Viktor Janukovics stratégájaként még Ukrajnában vett részt zűrös ügyletekben. Pere nyáron kezdődik, pénzmosásért, adóelkerülésért és tiltott lobbizásért összesen 300 év börtönbüntetést is kaphat.
Manafort egy korábbi félresikerült befektetés során a Kreml-barát oligarcha, Oleg Gyeripaszka adósa maradt. Amikor Manafort tagja lett Trump csapatának, újra felvette a kapcsolatot Gyeripaszkával, s Mueller vizsgálata valószínűleg arra is kiterjed, hogy ez csupán a különösen korrupt tanácsadó kétségbeesett kísérlete volt korábbi adóssága rendezésére, vagy a kampánystáb megbízásából tette.
Találka a Trump-toronyban
A Muellert leginkább érdeklő esemény azonban 2016. június 9-én a New York-i Trump Towerben zajlott le. A kampánystáb vezetői ekkor fogadtak egy orosz delegációt, amelyet Natalija Veszelnyickaja ügyvédnő vezetett. A megbeszélésről először a New York Times számolt be tavaly nyáron, majd nem sokkal később Donald Trump Jr. ki is posztolta a Twitterre az eseményhez vezető teljes levélváltást. Ebből kiderült, hogy az ifjabb Trump arra számíthatott, hogy az ügyvédnő – akit az e-mailek az „orosz kormány jogászának” neveztek meg, bár valójában inkább állami cégvezetőket és kormányközeli oligarchákat képvisel – terhelő dokumentumokat ad majd át Hillary Clinton orosz kapcsolatairól. Ehelyett az oroszok főleg az egyes orosz tisztviselők kitiltásáról szóló Magnyickij-törvény ellen lobbiztak; ezt a Trump-delegáció tagjai – saját beszámolóik szerint – unottan hallgatták, majd rövidre zárták a találkozót. Trump fián kívül a veje és a kampányfőnök, Manafort volt jelen. Kushner úgy emlékszik: ő hamar elhagyta a megbeszélés helyszínét.
Donald Trump Jr. azzal védekezik, hogy mivel nem történt terhelő információ átadása, nem lehet szó összejátszásról sem. Ez persze elfedi, hogy a Trump-stáb vevő lett volna az orosz forrásból érkező információra (ami már-már hazaárulással ért fel, legalábbis Bannon ezt állította a Trump-elnökségről szóló botránykönyv szerint; igaz, később pontosította, hogy árulóként csak Manafortra gondolt, nem az elnök fiára). És arra sem ad magyarázatot, hogy ez esetben miért változtattak Trumpék többször is a sztorin. Az ifjabb Trump első közleménye még arra utalt, hogy elsősorban orosz gyerekek amerikai örökbefogadásának ügyéről szóltak a megbeszélések, ami egyébként valóban a Magnyickij-törvénnyel kapcsolatos vitás kérdés, de nyilvánvaló félrevezetésként hozták elő a találkozó valódi célját elrejtendő. Mint utóbb kiderült – s egy nemrégiben nyilvánosságra került levélben az elnök jogi képviselői is megerősítették –, ezt a nyilatkozatot maga Donald Trump diktálta a fiának.
Akadályozta-e Trump a nyomozást?
Arra viszont nem bukkant fel bizonyíték, hogy Trump tudta volna, milyen találkozót szervez a fia. Az ifjabb Donald kongresszusi meghallgatásán annyi derült ki, hogy néhány nappal a megbeszélés előtt, közvetlenül azután, hogy a felek összehozásában szerepet játszó Emin Agalarov azeri-orosz popsztárral beszélt telefonon, felhívták egy rejtett számról. Hogy a hívó az apja volt-e (aki valóban használ rejtett számot), arra sajnos Don Jr. már nem emlékszik, de a hívásnaplókból annyi kiderül: rögtön utána visszahívta Agalarovot.
Azt, hogy előzetesen tudott volna a találkozóról, tagadja az elnök, azt viszont most már elismeri a Fehér Ház, hogy Trump 2017 nyarán, amikor az ügy nyilvánosságra került, az Air Force One fedélzetéről maga segített válaszközleményt fogalmazni. Mindez pedig Mueller figyelmét is felkeltette, aki ezért azt is vizsgálja, megpróbálta-e Trump már elnökként akadályozni az igazság kiderítését. És e ponton válik fontossá Comey vallomása is. Trump ugyanis arra kérte őt, ejtse a Michael Flynn elleni vizsgálatot. Mueller most arra is keresi a választ, hogy Comey eltávolítása összefüggésben állhat-e azzal, hogy ezt nem tette meg.
Habár hivatalosan az FBI igazgatóját a Clinton-vizsgálat kapcsán is megmutatkozó inkompetenciája miatt menesztette Trump, a kezdetektől felmerült, hogy az orosz kapcsolatról folyó vizsgálat leállítása lehetett a valódi cél. Trump maga is tett olyan nyilatkozatokat, hogy Oroszország szerepet játszott Comey kirúgásában, és hogy „megkönnyebbült” a távozásával (ráadásul ezt állítólag az elnök éppen az orosz külügyminiszter látogatásakor jegyezte meg az Oval Office-ban). Legutóbb pedig Rudy Giuliani, New York egykori polgármestere és Trump újdonsült ügyvédje jelentette ki élő tévéadásban, hogy a menesztés valódi oka az volt, hogy Comey nem volt hajlandó tisztázni Trumpot az orosz vizsgálatban.
Az igazságszolgáltatás akadályozása súlyos vád lenne, viszont Trump ügyvédei ennek elvi lehetőségét is vitatják. Giuliani nemrég azt fejtette ki, hogy az elnök nem vonható felelősségre olyan cselekedetért, ami alkotmányos jogköreinek ellátásához kapcsolódik, márpedig azt senki nem kétli, hogy joga van elmozdítani az FBI igazgatóját. Trump erre is rátett egy lapáttal, amikor kiírta a Twitterre: van jogi lehetősége akár saját magának is kegyelmet adni. Ez utóbbiról ugyan megoszlanak a szakértői vélemények, de Giuliani elsőre nevetségesnek hangzó véleménye nem teljesen légből kapott. Az amerikai alkotmányos tradícióban mélyen gyökerezik az „egységes végrehajtói hatalom” elve: az alkotmány egyedül az elnököt nevesíti, ezért a végrehajtói ág minden hatásköre – az FBI igazgatójától a ranglétra alján lévő szövetségi hivatalnokéig – végső soron tőle származik. Ha ez így van, akkor valóban akkor zár le szövetségi vizsgálatot, amikor akar, és nemcsak az FBI igazgatóját, de Rosensteint és
Muellert is bármikor eltávolíthatja.
Kérdéses, hogy egy ilyen védekezés politikailag milyen üzenetet hordoz (lásd keretes írásunkat az ügy lehetséges kimeneteleiről), de az egy másik szempont, hogy jogilag helyénvaló-e. Benjamin Wittes, a Brookings Institution kutatója és a Lawfare szakblog főszerkesztője egyik bejegyzésében arról ír: habár van igazság Giulianiék érvelésében, abszurd volna, ha az elnöki hatáskörnek egyáltalán nem lennének korlátai. Ha az elnök például kegyelmet ígér egy fontos tanúnak arra az esetre, ha elhallgatja az igazságot vagy törvénytelenül cselekszik, akkor ezzel is csupán egy törvényes jogkörét gyakorolná – ugyanakkor egy másik hatalmi ág, a bíróságok munkájába avatkozna be. Wittes szerint az elnöki eskü jóhiszeműséget előíró kitétele („faithfully execute”) köti az elnököt, és adott esetben a törvényes, de rosszhiszemű hatalomgyakorlás is visszaélésnek számíthat. Ezek azonban semmiképpen sem jól bejáratott területei a jognak. A végső döntés mindenképpen politikai lesz, bármit is állapít meg Mueller vizsgálata. A hosszú távú tét pedig az is, hogy az amerikai demokrácia korrupt ügyeskedők játszótere marad-e, vagy a Comey és Mueller által vallott „magasabb rendű hűség” kerül újra előtérbe.
| Lehetséges kimenetelek Pár héttel ezelőtt, amikor nemcsak az orosz vizsgálat, de a Trump személyes ügyvédjénél, Michael Cohennál végrehajtott FBI-házkutatás kapcsán is rengeteg rossz hírrel kellett az elnök jogi csapatának megbirkóznia, gyorsan kiszivárogtatták: Robert Mueller különleges ügyész tájékoztatta Trumpot arról, hogy tudja, nem emelhet vádat az elnökkel szemben. Ebben egyébként semmi meglepő nincsen. Mueller bár sajátos jogkörben, de az igazságügyi minisztérium alkalmazottjaként nyomoz, és a minisztérium még Bill Clinton ügyei okán jutott arra a következtetésre, hogy hivatalban lévő elnök ellen nem lehet vádat emelni. Bár – ahogy ennek a témának szinte minden kérdésénél – a jogászok véleménye megosztott az alkotmányos háttérről, az nyilvánvaló volt, hogy Mueller tartani fogja magát a minisztériumi szakvéleményhez. A vizsgálat lezárultával tehát Mueller csak annyit tehet, hogy Rod Rosenstein igazságügyminiszter-helyettesnek átadja következtetéseit, akinek döntenie kell a további teendőkről. Rosenstein nyilvánosságra hozhatja, de titokban is tarthatja a jelentést; igaz, utóbbi esetben a Kongresszus kikényszerítheti, hogy napvilágra kerüljön. Ha Mueller egyértelműen meg is állapítaná, hogy Trump bűncselekményt követett el, a felelősségre vonás akkor is elsődlegesen politikai jellegű kell, hogy legyen. (A büntetőjogi felelősségre vonás alól persze – hacsak nem ad kegyelmet magának – nem mentesül az elnök, de arra a hivatalból való távozása után kerülhet csak sor.) Ekkor tehát a figyelem a Kongresszusra irányulna, hogy elindítják-e az impeachment eljárást, vagyis a bíróságon kívüli alkotmányos vádemelést. Ez a különleges eljárás tulajdonképpen olyan bírósági tárgyalás, amelyet nem a rendes bíróság folytat le, hanem a törvényhozás. A folyamat elindítása a képviselőház hatásköre. Egyszerű többség is elegendő, de mivel a képviselőház – különösen az utóbbi években – általában párthovatartozás szerint szavaz, az minimum szükséges, hogy a novemberi választásokon a demokraták többséget szerezzenek. Ha a képviselőház vád alá helyezi az elnököt, akkor a tárgyalás a szenátusban folytatódik – ahogyan az Bill Clinton esetében is történt 1999-ben. Az elmarasztaló döntéshez, vagyis az elnök elmozdításához kétharmados többség kell. Arról, hogy milyen cselekmények adhatják az alkotmányos vádemelés alapját, az alkotmány némiképp homályosan fogalmaz: lehet „hazaárulás, vesztegetés, egyéb súlyos bűncselekmény és vétség”. A szakértők közmegegyezése szerint ez azt jelenti, hogy nem minden bűncselekmény vonhat maga után feltétlenül impeachmentet, csak az, amit a törvényhozók az elnöki teendők ellátása szempontjából elég súlyosnak ítélnek; ugyanakkor a „vétség” kitétel megengedi azt is, hogy a bűncselekménynél enyhébb tett is lehet felelősségre vonást érő cselekmény („impeachable offense”). Az amerikai történelemben még sohasem mozdították el az elnököt, és ez jelenleg is nagyon távolinak tűnik. (Impeachment is csupán kettő volt, a Clinton ellenin kívül a 19. században Andrew Johnson ellen; Richard Nixon ugyanis lemondott posztjáról, mielőtt vádat emelhettek volna ellene.) Előállhat ugyan olyan szituáció, hogy a szenátusi perből is Trump bűnössége derül ki, és így a republikánus törvényhozók menekülni kezdenek az elnöktől, de amíg a párt szavazói között 70–80 százalékos népszerűséggel rendelkezik, ennek csekély az esélye. Éppen ezért igyekszik Trump a baráti média segítségével hitelteleníteni a vizsgálatot: bár középen ezzel nem sok szavazót fog meggyőzni, éppen elég, ha a republikánus bázis támogatását megőrzi. |
| Mi Amerika valódi Oroszország-politikája? Az egyik legnagyobb rejtély az ügy kapcsán, hogy mi is lehetett Oroszország célja a beavatkozással a 2016-os választásokba. Putyin legalábbis a 2011-es orosz parlamenti választásokat követő tüntetéssorozat óta személyesen ellenszenvezik Hillary Clintonnal, akit a tüntetésekre való felbujtással és közvetetten az ő elmozdítására tett kísérlettel vádol. Az is gyakori magyarázat, hogy mivel Clinton állt nyerésre, Oroszország egyszerűen csak belpolitikai zavart akart kelteni a győztes legitimációjának megkérdőjelezésével. De számíthatott-e Putyin valamilyen pozitívumra Trump megválasztásával? Sok más esethez hasonlóan, Trump a kijelentéseivel itt is inkább hozzájárult a gyanú fenntartásához, semmint hogy segített volna azt eloszlatni. Amikor még elnökjelöltként Putyin személyes kvalitásait dicsérte, vagy amikor szintén a kampányban arra utalt, hogy felülvizsgálná az Oroszország elleni szankciókat, és akár a Krím félsziget feletti orosz szuverenitást is elismerné, egyáltalán nem tűnt összeesküvés-elméletnek, hogy megválasztása valóban orosz érdekeket szolgálna. De mi történt Trump beiktatása óta ezen a téren? A válasz kevésbé egyértelmű, és időnként úgy tűnik, mintha Amerikának két Oroszország-politikája lenne: az, amelyik az elnök nyilatkozataiban megjelenik, illetve az, amit a kormányzat követ. Miközben az Oroszország elleni szankciók lazítása gyakran került szóba (a vádak szerint Michael Flynn volt nemzetbiztonsági tanácsadó is beszélt erről azokon az ominózus telefonbeszélgetéseken, amelyek miatt távozni kényszerült), ez a valóságban nem következett be. Sőt: a Kongresszus tavaly nyáron erősebb szankciókat hozott, amelyeket Trump – miután szembesült azzal, hogy esetleges vétóját könnyen felülírná kétharmados többséggel a törvényhozás mindkét háza – kénytelen-kelletlen aláírt. (A végrehajtásuktól azonban már vonakodott.) Eközben Ukrajna és Szíria kapcsán többször konfrontálódott a két nagyhatalom, Washington erőteljesen reagált a Nagy-Britanniában megmérgezett kém ügyére, és az amerikai diplomácia láthatóan a kelet- és közép-európai orosz befolyásszerzés visszaverését is fontos feladatként kezeli. A Mueller-vizsgálat fényében különösen érdekes Ukrajna esete. Trump kampányát azzal vádolták, hogy 2016 nyarán felvizezte a Republikánus Párt programjában az ukránok támogatásáról szóló részt. A helyzet viszont, mint azt a képviselőházi vizsgálat kiderítette, ennél komplikáltabb: a kampánystáb tanácsára ugyan valóban kikerült egy, az ukránok felfegyverzésére vonatkozó rész a pártplatformból, de az elfogadott szöveg így is erősebb volt annál, mint ami az eredeti javaslatban szerepelt. Ráadásul idén áprilisban az Egyesült Államok fegyvereket is kezdett szállítani Ukrajnába, ami túlmutat az Obama-kormány lépésein. Igaz az is, hogy a szállítmányok csak azután érkeztek meg, hogy az ukrán kormány felfüggesztette az együttműködést a Mueller-vizsgálattal, ami kül- és belpolitikai szempontok problémás összefonódását veti fel. Trump eközben tanácsadói kifejezett kérése ellenére gratulált Putyin újraválasztásához, ráadásul a G7-csúcstalálkozón nemrég Oroszország visszavételét is szorgalmazta a csoportba. (Putyin pedig nyilvános szerepléseiben viszonozza a gesztusokat.) Az adminisztrációban azonban Mike Pompeo külügyminiszterségével és John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadói kinevezésével erősödtek a „héják”: ők Jim Mattis védelmi miniszterhez és Nikki Haley ENSZ-nagykövethez hasonlóan az oroszokkal szembeni keményebb fellépés támogatói lehetnek. A kétarcú amerikai külpolitika így várhatóan folytatódni fog. |
